Evangelikus lap, 1912 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1912-02-17 / 7. szám
1912. február 17. Evangélikus Lap. 7. sz 5. oldal kitörésre a szélsőségekre hajló Kierkegaardot. Az „igazság tanúja“ kitételt alkalmazni bűnös visszaélésnek tartotta egy oly férfiúval szemben, aki selyemreverendában járt néha egy-egy kenetteljes prédikációt tartani a templomban és 20.000 korona évi fizetést húzott. Az .igazság tanújának“ szerinte nem szabad kényelemben és biztonságban élnie, hanem szenvedni, nélkülözni kell és mindennek kockázatával szeme közé néznie a halálnak. Martensen nagy ügyesen védte magát és elhunyt püspökének emlékét, azt mondva, hogy látszólag kényelemben és nyugalomban élve is tanúságot tehet az ember az igazságról és kényelemben élve is szenvedhetünk, a léleknek is van szenvedése épp úgy, mint a testnek. Berlinben egy hires agg tudóst kísértek a sírhoz és a kiváló egyházi szónok, Büchsol,* halotti beszédje következő bevezetésén sokan megütköztek : „Öreg ember az, akit mi most a sirhoz kísérünk. A szomorkodók között is sok az aggastyán, kik valószínűleg hamar fogják a megboldogultat követni. En is azok közé tartozom. Vájjon ki lesz közöttünk az első?“ A múlt század második felében már erős kritika tárgyává teszik a halotti beszédeket az evangélikus külföldön. A népélet kiváló ismerője Gebhardt** szól arról, hogy mily hatással vannak a beszédek a falusi * Wilhelm Roscher : Geistliche Gedenken eines National- Oekonomen. Drezden, 1897. 71. 1. ** Zur bäuerlichen Glaubens und Sittenlehre. Gotha, 1895. népre, ahol széles rétegekben elterjedt az a közmondás, „Leichenreden sind Lügenreden“. Elmondja, hogy a nép erkölcsi érzéke annyira eltompult, hogy a kiváló temetési művész-szónok dicséretet arathat még akkor is, ha a delirium tremensben elhalt megboldogultat bizonyos tekintetben martyrrá avatja és bizonyos lehet az ily művész-szónok arról, hogy a mélyen megszomorodott gyászolókat e kellő méltatásával a megboldogultnak valóban megvigasztalta. Norvégiában a kiváló laikus prédikátor, Hauge, a múlt század elején munkáiban a racionalista papokat különösen azért támadja, hogy a halotti beszédeknél bűnbocsánatot árulnak s így elárulják a Krisztust sokkal olcsóbban, mint Judás.* A nyolcvanas években sok kiadást ért német fordításban is a dán Kowelnek ** „Briefe aus der Hölle“ cimű műve, melyben a következő passsus fordul elő: „Amig a lelkész kenetteljes hangon engemet boldoggá avatott, amikor kijelentette, hogy nem szenvedek többé, hogy a menny megnyílott előttem, egy szóval, amig mindazt a dicsőítést reám pazarolta, amelyet ilyen alkalommal jó pénzért meg lehet kapni, ón már ott ültem a pokolnak kínjai között“. Upton Sinclair*** „Az iparbáró“ cimű regényében az amerikai életből, a szerencsés milliomosok * A. Chr. Hang: Haus Nielsen Hauge og Laos Samtid. Kristiania, 1910. ** M. Rowel: «Brife aus der Hölle». Frei nach dem Dänischen. Leipzig. 1884. *•* Upton Sinclair: «Der Industriebaron». ségteljesitós megtestesülése. Elve: mindent, vagy semmit. Semmit sem gyűlöl úgy, mint a megalkuvást, pedig mindenütt azt kell tapasztalnia, hogy a modern keresztyénség csupa engedmény és megalkuvás. Brand hőstetteket, feltétlen odaadást, önlemondást követel mindenkitől, magától épp úgy, mint másoktól. Ő maga szószerint be is tartja elvét, semmi áldozattól sem riad vissza, ha az isteni parancs teljesítése forog kockán. Egy rozoga csolnakon átmegy a zajló tengeren, hogy egy haldoklónak utolsó vigaszt nyújthasson. E hős tettével szerez magának gyülekezetei és egy nő szerelmét, aki sorsát elválaszthatatlanul az övéhez köti. Brand igazi hős, csak egy hiányzik belőle: a melegen szeretni és megbocsátani tudó krisztusi szív. De hogy is ismerhette volna meg a szeretetet? Szülei rideg családi életet éltek, anyja egész életén át a Mammon rabja volt, azért is, mikor arra kerül a dolog, saját fia megtagadja tőle az üdvadó szentséget. De Brand mégis magával szemben a legszigorúbb. Egyetlen gyermeke beteg, az orvos tanácsa szerint a délvidékre való költözködés megmenthetné az életnek, de Brand úgy érzi, hogy az Isten helyezte ide és ő neki nem szabad tágítani helyéről, e miatt el is veszti gyermekét. Óriási erővel leküzdi a szivtépő fájdalmat és feleségét is arra kényszeríti, hogy mondjon le az elhunyt kedvesre való emlékezésről is. A szegény asszony meghozza ezt az áldozatot is, tűr, szenved panasz nélkül, amig csak meg nem reped a szive. Brand igy egyedül marad, de törhetetlenül tovább küzd ideálja érdekében. Anyja hátrahagyott vagyo- nán hatalmas templomot épít. A hivatalos egyház képviselője, a prépost, dicséri ugyan művét, de figyelmezteti, hogy legyon egyháziasabb érzelmű, hagyjon fel eddigi modorával, ne követeljen az emberektől lehetetlent és sohasem felejtse el, hogy ő építette ugyan fel az Isten házát, de hogy ő voltaképp állami hivatalnok, akinek kötelessége az állam érdekeit szem előtt tartani. Az államnak pedig nem egyéniségek kellenek, aminőket ő akar nevelni, hanem annak nyájra van szüksége. E szavakra Brand iszonyú haragra gerjed. Hatalmas beszédet intéz a templom felszentelésére összegyűlt néphez és hirdeti, hogy az igaz keresztyénnek nem kell templom, az egész föld, ott kell az Isten művét végrehajtaniok, Isten országát megalapítani. A nép lelkesedni kezd,
