Evangelikus lap, 1912 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1912-02-17 / 7. szám
8. oldal Evangélikus Lap 7. sz. 1912. február 17. leckéből, a házban és a sírnál elénekelt antifonából. A mi szertartásunk így mélyebb benyomást fog gyakorolni a gyászközönsógre, nem ad okot kritikára nem szól a gyászközönséghez, mint a pápistáknál érthetetlen nyelven. Jól tudom, hogy nagy ellenvetésre talál e javaslatom. Jól tudom, hogy jelenleg még szinte keresztül nem vihető; mert népünkben és nagyrészt evangélikus közönségünkben mély gyökérrel bir az a téves nézet, hogy a halotti prédikáció nélkül végzett evangélikus szertartás nem teljes. Jelen soraimmal indítást akartam adni gyász- szertartásunk revíziójához és pedig azért, hogy fejlesszük gyászszertartásaink liturgiáját, amikor e téren szabadabban mozoghatunk, lenyeshetjük a fattyúhajtásokat és előmozdíthatjuk azt, ami az idők folyamán mint jó és evangeliomszerű az evangélikus köztudatban kifejlődött. A halotti beszédeknél pedig ha már nem szabadulhatunk tőlük, maradjunk az evangeliomi alapon, hirdessük igazán az evangeliomot és kerüljük az evangeliom ellenes emberimádást és szenttéavatást ne keressük a világ tetszését, hanem lehetőleg ott is terjesszük annak országát, aki azt mondta: az én országom nem e világból való 1 Németországban a polgári házasság és állami anyakönyvezés törvényerőre emelkedésekor a legtöbb országos egyházban megszüntették a stólát, kivéve a temetési szertartás díjazását. Nálunk éppen megfordítva az utóbbinál kellene kezdeni — tisztességesen megváltva a lelkész eddigi járandóságát. A stóla általában nem illik egyházunk szelleméhez. A római egyháztól vettük át s reformáltuk annyiban, hogy leszállítottuk, de a teljes reform a megszüntetés lenne. Nem akarom bővebben fejtegetni, hogy miért tartanám nálunk éppen legszükségesebbnek és legelsőnek a temetési stóla megszüntetését csak megérintem, hogy éppen itt van visszaélésre legtöbb tér s arra a gyanúra, hogy „megfizették a papot'“ És ez a gyanú, ha legkisebb alappal is bir, többet rent mint 1000 elragadó, kápráztató, megrikató szónoklat. Egyházi ténykedésünk egészen a sírig tart s az utolsó ténykedés is legyen méltó ahhoz, akinek nevében elbúcsúzunk a halottaktól, akinek nevében a sírnál áldást mondunk, az Úr Jézus Krisztushoz. Az ő szavai szerint lélekben és igazságban kell imádkoznunk, oda kell törekednünk, hogy egyházunk minden szertartása, cselekménye lélekben és igazságban történjék. A hitoktatói tíszteletdijak. Irta: Kiss Béla. A vk. miniszter rendelete, mellyel a középiskolák hitoktatói tiszteietdijait felemelte, már ismeretes. Ha valamikor, úgy ép most — mikor a vallásoktatásnak az állami iskolákból való kiküszöbölése már is néhányszor szerepelt e kérdés eldöntésére nem hivatott tényezők gyülésezéseinek tárgysorozatában s e réven a politikai és egyházi sajtóban is — volt szükség arra, hogy a hitoktatói tiszteletdijak felemelésével dokumen- táltassék a középiskolákban a vallásoktatásnak hatványozott szüksége és fontossága. Meg vagyok arról győződve, hogy a minisztert nem annyira a hitoktatók eddigi szegényes dotálása, hanem magának a hitoktatásnak s általában a vallás ügyének hathatósabb felkarolása, e tárgynak a kívánt és óhajtott nívóra való felemelése késztette kiadott rendeletére, ami annál kívánatosabb volt, mert eddig a vallás-erkölcstan tanítása talán az érte járó tiszteletdij csekélysége miatt is, jelentőségében a középiskolai ifjúság szemében a torna és a szépírás után következett. Igaz ugyan, hogy ideális szempontból a vallás- tanitás milyenségét és minőségét az érte járó díjazásnak, mint anyagi feltételnek nem lett volna szabad kormányoznia, ennek dacára a gyakorlati tapasztalati élet számtalan olyan helyet és esetet tüntet fel, hol a vallás- tanitás olyan volt, mint aminő az érte járó dotáció. Nem csoda tehát, ha maga a vallás és az erkölcs is olyanná vált az ifjúság előtt, mint a vallásóra, mely minden óra között a legutolsó vala — még fizetés tekintetében is. A vk. miniszter, úgy látszik, ezt a gyakorlati eredményt tudta s valószínű ez indította őt a — gyors intézkedésre..S meg lehet győződve arról, hogy intenciója megvalósul, mert több mint bizonyos, hogy a középiskolákban ezekután a hitoktatás a kívánt és óhajtott magaslatot csakhamar el fogja érni. De amily érthető és méltányolandó ezen szempontból a miniszteri rendelet ép oly érthetetlen annak korlátozása pedagógiai és népművelési szempontból. Régi és megdönthetetlen igazság, hogy az ember életében azok a hatások a legerősebbek, melyek a gyermekkor sajátjai. Régi igazság az is, hogy a gyermek vallásos érzülete és vallásos nevelése, melyet a családon át az iskoláztatás kezdetén szív magába — az a legerősebb pyramis, melyen a későbbi kor, az élet kísértéseinek hullámai legbiztosabban meg szoktak törni. Ez igazságokból fakad az elemi iskola hitoktatásának elsőrendű fontossága. E fokon a vallásoktatás azért is nehezebb, mert mig a középiskolai ifjú sajátos vallásos fejlődésének önmaga is eszköze lehet, addig az elemi iskolába járó gyermek vallásos fejlődése jórészt a lelkész pedagógiai munkálkodásán épül fel — bizony sokszor a családnak ellenkező hatása dacára is. Ez alapon, különösen állami iskolákban, faluhelyen az egész
