Evangelikus lap, 1912 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1912-02-17 / 7. szám
1912. február 17. Evangélikus Lap. 7. sz. 3. oldal Evangélikus temetési szertartás. Az evangélikus egyház istentiszteleti rendje, szertartása és más szokása nem örökérvényű isteni törvény. A reformáció fő áldását éppen abban a szabadságban látjuk, amelyben áll a gyülekezet, a hivő, az egyházi tradícióval szemben. Mi a tradi- dicióra kegyelettel tekintünk, de nem vagyunk annak rabjai, mert a mi hitünk zsinórmértéke — nem törvénykönyve — a szentírás. Négy századon át szertartásainkban, szokásainkban kifejlődött bizonyos tradíció. Amikor e tradícióban észreveszünk bizonyos kóros kinövéseket, melyek ellenkeznek az evangeliom szellemével, jogunk van azokhoz a bírálat éles késével nyúlnunk és megtisztítani a tőkét a fattyúhajtásoktól. Evangélikus tradíciónk legbotegebb pontjára kívánok e sorokban reámutatni: a mi temetési szertartásainkra. Evangélikus temetési szertartásunk központja: a halotti prédikáció. Evangélikus közönségünk nagy részénél megerősödött az a meggyőződés, hogy csak az a teljes evangélikus temetési szertartás, ahol halotti beszéd is van. Hazánkban az evangélikus egyház nem képez államegyházat, nem is uralkodó egyház, több keresztény és nem keresztény felekezettel élünk itt együtt. A temetési szertartás az, melynél más felekezetek tagjaival is érintkezik egyházunk. Egyházunk megjelenése a koporsóknál ad alkalmat ha tásra és bírálatra a más felekezetüeknek is. Az őskeresztény egyház temetési szertartása egyszerű volt, követte szemben a pogány pompával, a régi zsidó temetkezés egyszerűségét. A görög keleti és a római egyházban kifejlődött a gyászeseteknél ma is szokásos liturgia. Az egyházi beszéd mindkét egyházban elmaradt. A temetési liturgia szegény-gazdagnál egyforma, csak a pap öltözete változik, a stola kisebb vagy nagyobb mértéke szerint, A római katholikus temetési liturgia latinnyelvű. A közönség nem igen érti. A tömjénfüst, a csendes ima a leghatásosabb. A fődolog, hogy az egész szertartás nem ad kritikára oko’, rövid ideig tart s nem erőlteti meg a gyászoló közönséget, sem a fungens lelkészt. A két protestáns egyházban a latin nyelv helyét az anyanyelv foglalta el a temetési szertartásnál is. A református egyház temetési szertartásánál hiányzik a tulajdonképeni liturgikus rész, csak az ima és beszéd maradt meg. A református egyház némely részeiben a XVII. század elején az egyházi beszéd tartása a temetéseknél szigorúan el volt tiltva. E tilalom célzata bizonyára az volt, hogy ne dicsőítsék a halottakat s Isten igéje hirdetésének ürügye alatt ne űzzék a legutálatosabb emberimádást és szenttéavatást. Az evangélikus egyházban külön temetési liturgia fejlődött ki, antifonák és kollekták éneklésével, melyekben a halálra vonatkozó szentirási helyeket szedték össze gazdag alialmazásban a halott külső kezdi pályafutását, nagyon sok benne az önzés, az én kultusza csak magával gondol és nincsenek magasabb céljai, melyeknek teljesen odaadná magát. Csak miután megismerte az önfeláldozó szeretetet, villan fel benne az a tudat, hogy odaadásra, áldozatkészségre van szüksége annak, aki lelkiekben akar munkálkodni. Láthatjuk a regényhősből azt is, hogy korunkban a leendő lelkésznek a sok ellentétes szellemi áramlat, jelszó és törekvés közepette, a kritikai történeti gondolkodásmód uralma alatt, midőn minden, még a szent, az örökkévaló is kétesnek, változónak, relatívnak kezd feltűnni, biztos alapját megőrizni végtelenül nehéz, sőt lehet mondani, hogy ma minden evangélikus lelkésznek keresztül kell menni ilyen lelki harcon, mert csak az ilyen lelki tusa árán szerzott hit értékes, nem pedig a másoktól gondolkodás nélkül elfogadott vakhit. Valamikor a lelkészek mintegy készen kapták az igazságot, ma sokszor egy egész életen át keresik. Sőt tulajdonképpen úgy áll a dolog, hogy Goethe egy szállóigéjét némi módosítással használjuk: „csak az érdemli meg a hitét, aki azt mindig újra kiküzdeni kénytelen“ és ez áll mindegyikünkre, nemcsak a lelkészre, reájuk csak fokozottabb mértékben, mert evanqelikus lelkészt önálló meggyőződésen alapuló hit nélkül elképzelni, siralmas gondolat. Nemcsak a hős fejlődését, de működését és tragikus bukását is rajzolja Rákosi Viktor az Elnémult harangok-ban. Itt a vallásos és hazafias elem, mint a magyar irodaiom annyi termékében, szinte elválaszthatatlanul összeforr. Simándi Pál, a legnemesebb idealizmus megtestesítése két nagy eszménynek szenteli és áldozza fel életét: a hitnek és hazának. Magyar Garabóra küldi püspöke, mert erre az elhagyott magyar szigetre egész ember kell. Si- mándy az egyéni boldogságról úgy is lemondott, legjobb barátját elvesztette, arája hűtlen lett hozzá, egy szép hollandi leány pedig visszautasított szerelme miatt a tengerbe ölte magát miatta. Ritka kitartással és energiával működik a szerte eső, babonába fulladt magyarság romjai között. Nagy fizikai bátorsága csak növeli tekintélyét nemcsak hívei, de még az oláhok szemében is. A legborzasztóbb hidegben indul a hegyek között lezuhant kis pásztorfiú keresésére. Beszédeit is áhítattal hallgatják hívei, de babonáikkal még sem boldogul. íme ogy igaz em-
