Evangelikus lap, 1912 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1912-01-06 / 1. szám

2. oldal.

Evangélikus Lap. 1. sz. 1912. január 6

vallásügyi miniszterhez, hogy jogos igényeiteket előtte idejekorán, a kultusztárca képviselőházi tárgyalása előtt, feltárják. Azt kérték, hogy a miniszter gondoskodjék arról, hogy abban az esetben is, ha a lelkészi kongrua felemelése azonnal meg nem valósítható, hogy a lelkészek helyzetének javításáról már 1912-ben vagy egy megfelelő korpótlék adása vagy egy nagyobb segély átalánynak a most tárgyalás alatt lévő költségvetésbe való beillesztése által történjék gondoskodás.

A miniszter szószerint ezeket mondta: „A protestáns lelkészek igényeinek jogosságát elismeri és segíteni kész. Szeretne már most összegeket nevezni, de miután eziránt még a pénzügyi miniszterrel tárgyalnia kell, egyelőre számokat nem nevezhet, hanem biztosítja a küldöttséget, hogy úgy és oly mértékben fog iparkodni segíteni, amint azt a küldöttség óhajtja. A jövő rendezést illetőleg célszerűbbnek tartja a korpótlékrendszert, mert ez a javadalmaknak újabb becslését nem teszi szükségessé. A végleges rendezést az 1913-ik évi költségvetésben

Ütszélí árnyképek,

(Németből fordítva a „Christliche Welt“-ből.)

I.

Messziről fuvola szól. Azokban a szaggatott egészen vagy félig ismétlődő változatokban, amelyek valami búskomorságot és panaszt fejeznek ki. Az angyali kürtre emlékeztet Wagner Tristan és Izolde- jében. Emellett szakad az eső és a hegyek füstölögnek köröskörül. Egy templomoeskában találtam menhelyet, amelyből teljes magányomban kissé méla- busan nézem az időt. Lung Csüen-kuan vidéki városkához tartozik, amely Chihli és Shanzi kínai tartományok határán fekszik néhány napi járásra Wutái- shantól, a Buddhisták szent hegyétől, jelenlegi vándorlásom céljától.

Ez a templom itt a Titsangnak van szentelve, az alvilág Bodhisattvájának. Jobbra és balra tőle a pokol tiz birája van a falra festve, az oldalfalak pedig különböző pokoli jelenetekkel vannak telemázolva. Sajátszerü, soha sem lát az ember mennybéli,. ellenben igen gyakran pokoli jeleneteket. Ugyan miért? a fájdalom tán dramatikusabb, mint a boldogság? a kárhozat és a kin könnyebben ábrázolható, mint az öröm és a dicsőség? Hiszen Dante pokla is messze túlszárnyalja hatásban paradicsomát. Vagy az embereknek inkább van szükségük a fenyegetésre és megrémitésre, mint a csábításra? Avagy az emberi szív inkább rokonszenvez a pokollal, mint a menyországgal ? Bármint legyen is: itt állanak

kívánja megejteni, egyelőre pedig egy megfelelő segélyösszeggel fog iparkodni segíteni“.

A küldöttség tagjai úgy értették a miniszter szavait, hogy már az 1912-ik évi költség- vetésben gondoskodva lesz egy oly segélyösz- szegről, melyből a lelkészeknek némi korpótlék adható lesz.

A kultuszvita alkalmából tartott nagy beszédében a vallásügyi miniszter ezeket mondotta: „Én arra az álláspontra helyezkedem, hogy az összes felekezeti lelkészek kongruáját rendezni kell. Erre vonatkozólag már egy kijelentést tettem, amelynek a lényege az, hogy a kezdeményező lépéseket már 1912-ben meg akarom tenni és 1913-ban egy új törvénynek a benyújtásával akarom ezeket a bajokat véglegesen rendezni, még pedig a korpótlék rendszere alapján“. (Élénk helyeslés.)

A helyeslők közül azonban senkinek sem jutott eszébe megkérdezni a minisztert, mit ért az 1912-ben ígért kezdeményezés alatt, egyikök sem tett indítványt a részletes vita alkalmával, hogy a helyeselt segélyre már az 1912-ik évi

megint előttem legdurvábban ábrázolva, a Buddhizmus oly gyakran látott pokoli büntetései.

Tegnap este lefekvés előtt alaposan megnéztem őket. Egyedül voltam. Szolgámat és két öszvérhaj- tómat a helység szállójába küldtem. Más kiséretem nincs ezen az utazáson. Ekként inkább elmélyed az ember azoknak a képeknek szemléletében és megfigyelésében, amelyekkel találkozik. Gyertyámmal végigvilágítottam a falakon látható rajzokat és tisztába jöttem a részletekkel. Hirtelen egy kívülről jövő hörgő és nyöszörgő hang ijesztett meg. Figyeltem. Megint hallatszott, elég világosan. Kinyitottam az ajtót. Künt a sötétben a kőlépcsőn egy különös alak feküdt előttem. Azt vettem ki, hogy koldus és amint látszott, elmebajos. „Mit akarsz?“ kérdem. „Pénzt“, volt a felelet. Erősen ránéztem. A gyászalak összehúzódott és homlokát háromszor odavágta a padló kövéhez. Még fiatal ember volt, talán húsz éves, nyomorult sovány, néhány ronggyal takarva, tétovázó villogó szemekkel.

Némi pénzt adtam neki, de felhívtam, hogy távozzék. A templom udvarának kapujához vonult vissza, amely nyitva állott, ott maradt. Nem akartam őt tovább kergetni és visszatértem a templom belsejébe. Itt a pokol a falakon, künn a kapu mellett a pokol földi valóságában. A gondolat elalvás után álmomban is üldözött. Ma reggel öt órakor, amidőn az ajtóból kilépek, az őrült koldus megint ott feküdt előttem. Az egész éjjelt nyilván a templom előcsarnokának fedele alatt töltötte. Be is jöhetett volna hozzám, mert ajtómat nem lehetett bezárni.

Még mindig szól a fuvola, az esőcseppek las-