Evangelikus lap, 1912 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1912-12-28 / 52. szám
6. oldal. 1912. december 28. Evangélikus Lap. 52. sz. Ezenkívül a róm. kath. egyház a cseh és lengyel bevándorlás révén is sokat nyer, amint ezt Trencsén- és Árvamegyék mutatják, amelyek a nagy kivándorlás dacára erős kath. többségüket megtartották (1900-ban 87 1, illetve 88 6, 1910-ben 87 4, illetve 88'6%). Feltűnő különben, hogy e megyékben az evang. egyház is gyarapodott (8‘6%-róI 8'8-re, 8'2%-ról 85-re száll, illetve lépett föl.) Az evangélikusok másik területén a Dunántúl, még az egyke hat sorvasztólag, aminek következtében a 250 ezer evangélikus csak 3 ezerrel szaporodott, szemben a nem egészen 9-szer annyi katholikusnak 53szor akkora gyarapodásával, ami részben abban lelheti magyarázatát, hogy az egyke főleg a protestánsok között pusztít. De hogy a két említett okon kívül még egy harmadik is közreműködik egyházunk gyöngítésében, nemcsak az érdekelt egyházak hiszik, hanem ezt vallja a statisztikai hivatal is, midőn a felekezetek közti eltolódást a kivándorláson kívül — ami nem felekezeti betegség — az áttéréseknek és a vegyes házasságoknak tulajdonítja. Hogy mely egyház javára történik az eltolódás, nem kell hangsúlyozni. Az 1910-iki nép- számlálás alkalmával először tűnt ki erősebben, hogy a megegyezések mely egyháznak a boldogulását szolgálják. A hátrányos megegyezésekből származó vesztességünk, mindig nőni fog: az ezután jövő népszámlásokon u. i. már nem csak a hátrányos megegyezések következtében közvetlenül elvesztett hívek, haném ezek gyermekei után is sírhatunk. A statisztikai hivatal a relativ csökkenést térveszteségnek nevezi, mi érezzük, hogy ez voltaképen vérveszteség, amelyet meg kell szüntetni, sőt pótolni, a inig nem késő. Testi szervezetünk is csak egy bizonyos határig bírja el a vérveszteséget. Az egyre súlyosbodó bajokkal szemben mindnyájunknak fokozott éberségére és munkájára van szükség, különben a veszedelmes tejtőn nem tudunk megállani. Ezúttal még volt egy kis gyarapodás - ha nem ügyelünk, a következő népszámlálás veszteglésről, az utána jövő pedig már abszolút fogyásról fog beszámolni. És akkor sokkal nehezebb lesz a betegséget orvosolni. Ha most tétlenek vagyunk, akkor már tehetetlenek leszünk. Ne nyugodjunk bele abba, hogy „Lassú viz partot mos“, hiszen a mi partunkat mossa és viszi el ! Dr. Zimányi Dániel. Vallásoktatás. E cim alatt a „Nyugat“ c folyóirat december hó elején megjelent számában Tankó Béla tollából egy figyelemreméltó, igen élvezetesen megirt tanulmány olvasható. Figyelemreméltónak kell nevezni nem udvarias kritika megkerülés végett, hanem a feltűnő nyugodt hang miatt, mely e kérdés tárgyalásánál ma az egyháziak között is legtöbbször hiányzik s annál inkább kellemes tehát világi oldalról: figyelemreméltónak kell nevezni továbbá azért, mert objektiv hangjánál fogva igényt tarthat arra, hogy az intelligens olvasót ellenvetés nélkül meggyőzze; de főképpen azért kell figyelemreméltónak nevezni, mert elfogulatlansága természetesen igazságokra vezeti. Ha valaki világi lapban megjelent cikkekre hívja fel figyelmünket, előre arra készülünk el, hogy bosszankodni fogunk, vagy a szándékos rosszhiszeműség vagy (az esetleg) jóindulatú felületesség miatt. Ezért ismételjük, hogy kétszeres öröm volt e finom kis tanulmányt olvasni, objektiv szempontjába helyezkedni. Felekezetiesség nélkül tud e kérdéssel foglalkozni s ez már magában véve is nagy erény. A cikk megbírálja a vallásoktatás jelenlegi pedagógiáját, de nem marad meg a hibák feltárásánál, hanem tervezetet is nyújt a helyes, modern vallásoktatás rendszerére nézve. Ezt teszi a modern pedagógia és a vallásoktatás összhangba hozásával, de nem esik abba az eredendő hibába, melybe legtöbben, hogy t. i. különválasztják az egyház szempontjából helyesnek látszó vallásos oktatást az oktatásban részesülő gyermekek, növendékek lelki világának, életfelfogásának összhangba hozásától. Sőt éppen a kettő összhangjától várhatjuk a jövendő nemzedék harmonikus életfelfogását — úgy a növendékek, mint az egyház előnyére, javára. Bevezetésében a vallásoktatást az iskolákból száműző radikalizmussal szemben állítja, hogy történeti és lélektani bizonyságok nélkülözhetetlenné teszik az iskolában a vallásoktatást s ugyancsak e bizonyságok alaposan elégtelenek annak bizonyítására, hogy' a vallás nem egyéb, mint alacsonyabb fokú erkölcsiség, mert világos, hogy a szellem vallásos tevékenysége a világ sajátos szemlélését jelenti, melyben a világkép egészét az öntudat egy nagy lendülettel összefoglalja, mikor Isten gondolatához érkezik. A radikalizmussal szemben rámutat a reformtervek ama típusára, mely a vallás lényegének hívebb felismeréséből kiindulva, sürgeti a vallás helyesebb tanítását. Kiemeli, hogy e reformot az egyháztól kell várni s tény az, hogy elsősorban a protestáns egyházban — „melynek lényege a szüntelen reformáció“ — ennek a reformnak szükségérzete mindig élénk volt s külső ösztönzés nélkül is nem egyszer megalkotta a modern didaktikai elveket. E modern vallásoktatás elé célul a vallás életjelenségeinek elérhető legtisztább ismeretét tűzi ki, melyre csak a legtágabb értelemben vett vallástudomány legszabadabb művelése képesít s melynek eredménye gyanánt a didaktikai rendszerességgel előhaladó ismerettisztulás nyomában a vallásos érzés is tisztul és mélyül. Ezután vázolja a vallásoktatás rendszerét s tanulmányának erre vonatkozó részét igen tömör stílusa miatt csak kevéssé összevonva, mondataiban egyébként szószerint idézzük:
