Evangelikus lap, 1912 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1912-11-09 / 45. szám
6. oldal. Evangélikus Lap- 45. sz. 1912. november 9. olvasni tudnak. 1909-ben, mikor első egy évi szabadságra hazajött, (a misszionárusok rendes körülmények közt minden 8. év után kapnak egy évi szabadságot) 80 ev. lelke volt, ma, 19 évi nehéz munka után 250! Mennyi kitartás, türelem, Istenbe vetett hit, akaraterő, hivatásszeretet kell ahhoz, hogy az ilyen lassú eredmény el ne keserítse az embert! De mennyi minden változott meg e 19 esztendő alatt! Müllerék holmiját akkor 175 fekete teherhordó 3 hétig vitte Tangából, a kikötőből, Madsamába, ma hetenként kétszer vasút közlekedik e vidéken és tele- gráf és telefon köti össze az egyes állomásokat egymással és a tengerparttal A kávét a bennszülöttek nem ismerték, a misszionárusok honosították meg, s ma a kávétermelés a négerek legjövedelmezőbb keresetforrása. Az ekét nem ismerték. Hosszú, hegyes bottal túrták fel a földet. Ma már ekével szántanak, stb. A feketék is bizalmasabbak már a misszionárusok iránt. Mert míg itt Európában sajnálták őket, hogy emberevők közé mennek, addig a négerek őket tartották emberevőknek, kik az ő fekete húsukra éhesek. A dsaggák köralaku, méhkashoz hasonló kunyhókban laknak. (Kört könnyen csinálnak, egyenes húzására, pl. egyenes út készítésére a misszionárusok csak nagy- nehezen tudták őket megtanítani.) E kunyhókat egyetlen szög nélkül építik fel. A faszerkezetet erős hánccsal kötözik össze, pálma- és banánlevelekkel fedik. A szükséges gerendákat és deszkákat az őserdőből a fejükön hozzák haza. Általában mindent a fejükön visznek; az asszonyok is, kik sokat és nehezen dolgoznak. A fél kunyhót a háziállatok foglalják el, csak a másik fele a családé. A marha és kecske nagy szerepet játszik a dsaggáknál, nemcsak mint áldozati állat, hanem mint vérdíj is. Megesik, hogy a gyilkos családja a főnök parancsára 100—200 marhát is köteles a meggyilkolt családjának fizetni. Ha az ilyen békés kiegyezés nem sikerül, a meggyilkolt családja nem nyugszik, míg a másik család egy tagját orozva meg nem gyilkolta. A misszionárusok már a disznót és a baromfiakat is meghonosították, de tojást vagy csibét, tyúkot a néger semmiféle formában megenni nem bír, még akkor sem eszi, ha a misszionárus betegség esetén ráparancsolja. A dsaggák általában elég jómódúak. Állattenyésztésen kívül földmíveléssel foglalkoznak és leginkább kását, babot, burgonyát, rizst, kukoricát és főleg kávét és banánt termesztenek. Ez utóbbi legfőbb táplálékuk. Kunyhóik is a banánligetekben vannak, melyekből nem is látszanak ki. Ültetvényeiket szorgalmasan öntözik, mesterséges csatornákat ásnak, melyeket igazán csodálni lehet. Általában csendes, békés emberek. És mégis... 3 napi járóföldre a Kilimandsarótól emelkedik a 4700 m. magas Aíera-hegy, melynek aljában szintén dsaggák laknak. 1896 ban a Lipcsei Misszió a Meru alján újabb állomást akart alapítani, s október 12-én Ovir Ewald és Segebrock Károly minisszionárusok 70 teherhordóval elindultak a Mern felé. A főnök elég barátságosan fogadta őket; kimérték és megvették tőle a szükséges területet. Azt hitték, hogy minden rendben van és nyugodtan tértek nyugovóra 19-én. De reggel 3 órakor a benszü- lötíek körülvették sátraikat, betörtek és megölték őket, mindegyiket vagy 30 tőrdöféssel terítvén le. Mindketten még oly fiatalok voltak, tele lelkesedéssel, hittel, szánakozó szeretettel a szegény, sötétségben tévelygő feketék iránt. Hogy mi vitte rá a máskülönben békés dsaggákat erre a borzalmas tettre? Valószínűleg megirigyelték azt a sok holmit, amit a ládákban véltek, mert a gyilkosság után rögtön feltörték azokat és elvittek minden valamire való dolgot. Egy kőrakás egyszerű fakereszttel és 2 fácska, láncokkal bekerítve, ez a sírja a dsagga-misszió két vértanújának. A dsaggák a gyermekeket isten áldásának tekintik. Régebben 10 gyermekes anya sem volt ritka, ma megelégednek 7—8-cal. (Valószínűleg ott is megdrágult az élet. De hol tartanak még az egykerendszertől, ha meggondoljuk, hogy a dsaggák többnejüek.) Csak az ikreket tekintik valamely szerencsétlenség előhírnökének, azért az egyiket születése után rögtön megfojtják; ezzel a barbár szokással szemben a misszionárusok tehetetlenek. Ha egy anyának hármas szülöttje van, mind a három gyermeket megfojtják, az anya pedig általános megvetés tárgya. A gyermeket az anya négy éves koráig nagykendőbe kötve még munka közben is a hátán hordja. A többnejűség miatt az apa hol az egyik, hol a másik feleségénél tartózkodik. (Mindegyiknek külön kunyhója van külön kis banánligetben.) így a gyermekek inkább félnek tőle, mintsem ragaszkodnának hozzá. Ha az apa megjelenik, csend és rend van köztük, de annál nagyobb a lárma, ha ismét távozik. A mama ilyenkor nevetve mondja: „Ha a héja elröpül, előjönnek a gyíkok és sütkéreznek a napon.“ Nem hasonlít-e a mi macska és egér közmondásunkhoz ? Vagy mikor a néger gyerek nem az egérkét, hanem a gyíkocskát kéri, hogy kihúzott tejfogacskája helyett jobbat hozzon neki. A gyíkok t. i. százával élnek a kunyhót fedő banán- és pálmalevelek közt. A leghatásosabb paedagógiai eszkösz a csalán, bár a gyermek megverése igen ritka. A szülők dühükben néha megátkozzák saját gyermeküket. De, mert az átok megfoganásában rendíthetetlenül hisznek, a harag elmúltával megkezdődik a szellemeknek való áldozás, hogy elfelejtsék a meggondolatlanul kimondott átkot. A dsaggák földje a leányok boldog országa, mert sokkal kevesebb a nő, mint a férfi, minek a többnejűség az oka* És azért nem is a lányos mamának nehéz ott a dolga, hanem a fiukénak, mert a lánynak nem kell hozomány, ellenkezőleg a vőlegény veszi meg néhány kecskén vagy tehénen menyasszonyát. Ha egy férfi nőtlenül hal meg, a szülők egy másik családnak hajadonul elhalt
