Evangelikus lap, 1912 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1912-10-26 / 43. szám

1912. október 26.

5. oldal

Evangélikus Lap. 43. sz.

vallás ismereti elemét érti, amint pl. a hit és tudás szembesítésénél legtöbbször erre gondolnak. A következőkben is ebben az értelemben vesszük a hitet és eleve kimondhatjuk, hogy a tudás a tudományok nyújtotta megismerést jelenti, a hit pedig a vallás nyújtotta megismerést, vagyis a vallás ismereti (értelmi) mozzanatát (érzelmes elemét a kegyesség, akarati elemét a kultusz szó jelzi). A hit és tudás kérdése tehát azt fejezi ki: milyen visszonyban van a hitbeli (vallásos) megismerés a tudományos megismeréssel ? Lehetséges-e a béke közöttük vagy tán örökös harcra vannak kárhoztatva?

Annyi első tekintetre nyilvánvaló, hogy ha minda- kettő a megismerésnek egy-egy formája, ha mindkettőnél az emberi elme egy azon megismerő szervei működnek közre, nem lehet diametrális ellentét közöttük, mert az emberi szellem végső elemzésben egységet alkot és ha egyes funkciói időleges feszültségbe jutnak is egymással, ezeknek az antinómiáknak végtére magasabb egységben fel kell oldódniuk. Ez a logika megdönthetetlen törvénye. Ép azért modern emberre nézve a mkettős igazság“ kényelmes kibúvója teljességgel elfogadhatatlan. E tan klasszikus formulázását a nagy arab filozófusnál, Averoésnél (XII. sz.) nyerte, az ő hatása alatt elterjedt a keresztyén skolaszticizmusban, kivált a nominalisták körében majd a renaissance korában Pietro Pomponazzo újítja fel, de azóta is, bár átalakult formában folyton kisért. E tan lényege, hogy a teológiában (vallásban) sokat meg kell tartani, ami filozófiailag nem érvényes és viszont vannak filozófiai (tudományos) igazságok, melyeket teológiai szempontból nem szabad elfogadni. Tehát az ember máskép gondolkozhatik mint tudós, és máskép mind vallásos lélek, vagy mint Jacobi I. F. kifejezi (f 1819) az ember fejével pogány, kedélyével pedtg keresztyén lehet.

De ha kétféle igazság egymás mellett nem lehetséges, talán úgy juthatnánk a megoldáshoz, ha fülvesz- szük, hogy hit és tudás ugyanazt az igazságot fejezi ki, csak más formában. Ez volt Hegel álláspontja, aki azt tanította, hogy a tudomány azt, amit a hit képzet alakjában bír, a tudományos fogalom magasságára emeli. Tudva azonban hogy ez a megoldás sem vágta ketté a gordiusi csomót, mert nyitva hagyta az utat azon kényes konzekvencia felé (melyet aztán Strauss és Feuerbach le is vontak), hogy a vallásos megismerés kisebb értékű és így idővel helyét teljesen a tudásnak engedi át.

Más módhoz folyamodik Ritschl és nagyhírű iskolája, midőn a vallásos megismerést a tudományos megismeréstől teljesen elszakítják és a vallást az emberi élet praktikus oldalára koncentrálják. A teológiai kategóriák e felfogás értelmében nem nyújtanak teoretikus megismerést az Istenről, hanem csak arra valók, hogy érzelmeket és akaratgerjedelmeket keltenek az egyénekben. Sokszor ezt így fejezik ki: hogy a teoretikus (tudományos) Ítéletek létitéletek, a hitbeli Ítéletek pedig értékítéletek. Ebben a tételben mindenesetre az a nagy igazság jut kifejezésre, hogy a vallásos megismerés a

hívő kedély belső tapasztalataira megy vissza és azért a vallásos alanyra nézve különös jelentőséggel bír. Ha azonban a kifejezés „értékítélet“ azt akarja jelenteni, hogy a vallásos emberre teljesen közönyös, vájjon van-e az ő hittartalmának objektív igazsága, vagyis, hogy a vallási tanok transcendens dolgok tényleges létezését fejezik e ki és hogy ránézve csak az a fő, hogy e tanok értékesek legyenek az ő személyi életére, akkor ez ellen minden igazi hivő fel fog zúdulni, mert meg van arról győződve, hogy az ő hite a transcendens világ tényleges megismerését fejezi ki. Az Isten létéről való szilárd meggyőződés nélkül ugyanis a vallásos hit elképzelhetetlen. Tehát a teoretikus és praktikus megismerés szétválasztása sem sikerült. Hiszen ugyanaz az ember érez és gondolkozik és lelkünk nincsen rovatszerüen berendezve, mintha az egyikben az érzés, a másikban a gondolkodás lehetne, melyeknek semmi közük sem volna egymáshoz.

De talán nincs is megoldás e téren, talán lehetetlen a hit és tudás, vallásos és tudományos megismerésnek az áthidalásra? Annyi bizonyos, hogy a felsorolt, bár nem kielégítő megoldási módozatok mégis közelebb visznek a célhoz, ma legalább már sokkal tisztábban látjuk a kérdést, mint századokkal ezelőtt és az is kétségkívül haladás.

Az eddigiek alapján és azokat kiegészítve kimondhatjuk, (persze csak nagy általánosságban) hogy a hit tárgya a transcendens világ, a tudásé a tapasztalás alá eső világ, a hitnél döntő jelentősége van a lélek érzelmi és akarati oldalának, a tudásnál ezek lehetőleg háttérbe nyomulnak, a hit érvénye szubjektív, mert szubjektív egyéni élményeken alapszik, a tudósé objektív, mert igazolható (sokszor kézzelfogható) tapasztalatokon alapszik, a hititéletek érték- és létitéletek, a tudás ellenben határozott létitéletekben talál kifejezést.* A hit csak szubjektív bizonyosságot nyújthat, de ez semmivel sem kisebb a tudás objektív bizonyosságánál. A hit első sorban sőt kizárólag a transcendens világ rejtelmeire vonatkozik és azért a jogos érvényesülésre való igényét elveszíti, ha a tudás objektíve megállapított eredményeivel összeütközésbe kerül, az olyan hitet, melynek ellentéte bizonyos, vagy amelynek feltevései tudásunk összefüggésének a törvényeivel ellenkeznek, babonának nevezzük. Ez az eset azonban csak olyankor áll elő, ha a vallásból egy pszeudo tudományos rendszert alkotnak és a formulái részére feltétlen elismerést követelnek. De ha a vallást emberi szempontból és újabban mind többen értelmezik így, nem a halvány logikai gondolkodás produktumának, hanem a személyi szelleméletnek a termékének fogjuk fel, nyomban be fogjuk látni, hogy éppenséggel nem követeli tőlünk, hogy vakon

* Itt csak utalunk rá, hogy a tudományos megismerésnek ép úgy megvannak a maga hatásai, mint a vallásos megismerésnek, azt a kérdést pedig, hogy nincs-e a hitnek külön szerve a tudással szemben, meg sem érinthettük.