Evangelikus lap, 1912 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1912-08-24 / 34. szám
8. oldal. Evangélikus Lap. 34. sz. 1912. augusztus 24. mert az egyházegyetem e célra adott segélye csekély, az állam részéről pedig a dolog még rendezés alatt áll s eddig ki nem elégítő; ingyen hitoktatókat pedig alig találunk. A tiszteletdíjak ugyan a lehetőséghez képest, a kerület részéről emeltetnek, de a fuvarköltség, amihez az egyházközségek még saját gyermekeik érdekében sem járulnak hozzá, nagyon emészti kis átalányunkat és leszállítja a tiszteletdíjakat. És ami a legszomorúbb, a hitoktatás kiadásainak következtében a szórványoknak istentiszteletekkel való ellátása forráshiány miatt szenved, mert az egyházközségek a misszionáriusoknak még fuvart sem adnak s arról is a kerületnek kell gondoskodnia. Veszedelmes lejtőn állunk: a jog cson- kitatlanul fennáll s maradjon is meg teljesen autonómiája az egyházközségeknek, ámde a joggal együttjárjon a teherviselés is! Ily körülmények közt én újból hangsúlyozom: az állami dotációért a döntő lépéseket minél előbb tegyük meg, hogy lelkészeink gyermekeik neveltetése címén családi pótlékban részesülhessenek! A Bécsben tartandó istentiszteletek rendezése kivétetett az egyházkerület jog- és teher-köreiből s azt az egyházegyetem vállalta magára. Az ügy végrehajtásával a pozsonyvárosi főesperes ügykezelése mellett a pozsony- városi lelkészi kar lett megbízva. A még rendezés stádiumában álló magyar istentiszteleteket ezen lelkészi kar már el is látja; a tót istentiszteletek szervezése azonban — sajnos — még akadályokba ütközik. Ezek után jelentést tesz a püspök a lefolyt évben történt, a kerületet érdeklő eseményekről. „Circumdederunt me“! Irta Kakas E. József ev. lelkész. A fenti címmel kezdődő r. k. halotti ének jut eszembe, valahányszor a mi buzgó őrállónknak: Homo- lának. egyházunk veszteségeit feltüntető statisztikai közleményeit olvasom. „Circumdederunt me“ és készülnek a temetésemre ! Avagy! hova vezet az áttérés, reverzális folytán évente ezrekre menő veszteségünk?! Az evangélium, ami fundamentumát képezi egyházunknak: a régi; az áldozatban, mit híveink érzelmi és értelmi világának kiművelésére hozunk: minden más felekezetet felümúlunk. A legkevesebb elválás, a legkevesebb bűneset, törvénytelen születés, vadházasság egyházunkban fordul elő; az evangélikusok között van a legkevesebb analfabéta Megadja áldott anyaszentegyházunk mindazt híveinek, amivel becsületet, hírt-nevet, vagyont szerezhetnek: — Miért a mostoha elbánás mégis, amiben egyházunk hűtlen fiai részéről részesül ?! — Rosszúl gazdálkodunk! Ne feledjük soha, hogy egyházunk hívei vannak a legjobban szétszórva. Már pedig tudjuk az Írásból: az elszéledt nyáj a ragadozók martaléka lesz. — Veszteségünk nem is az anyaegyházakra esik, mert ott — ha ébren van, résen áll a lelkész, — nem szabad ennek semmi körülmények között sem megtörténni, hanem a fiók-egyházakra és szórványokra, amelyekkel ezideig majdnem semmit sem törődtünk. Rég elmúltak azok, a minden szomorúságuk mellett is dicsőséges idők, amikor üldözött egyházunknak templomait napi járó földről is felkeresték a vigasztalás után epedő lelkek! Földmíves népünk anyagi jóléte is karöltve hozta férges gyümölcsét, a kényelemszeretetet. Télen a hideg, eső, hó tartja vissza a talán csak pár km.-re fekvő templomtól; nyáron: a munka, hőség miatt nem jön. Szóval: — sohasem jönnek! Mi a tennivalónk? Menjünk mi a helyükbe! Ha helyben nincs ref. gyülekezet, akkor még ezer szerencse, mert a pápás egyháztól mégis csak jobban idegenkednek híveink. De ha a fiókegyház, szórvány ref. községben van: vége mindennek ! Geresdi egyezség, protestáns testvériség hangoztatása és a már fentebb említett kényelemszeretet épp elégségesek arra, hogy híveink egymásután fordítsanak hátat egyházunknak. És ha jól meggondoljuk, ezen nincs is mit csodálkozni. Még azok közül a gyermekek közül is akad eltévelyedett, akik mellett ott az édes anya; hát akik azt csak névleg ismerik! ? Mennyivel inkább ki vannak ezek téve a bűn saskörmeinek! Mikor még azok között is akad hűtlen apái vallásához, akiket iskoláinkban, hitünk igazságainak édes tején szeretettel dédelgettünk, dajkálva neveltünk, mennyivel inkább elhagyhatnak bennünket azok, akikre semmi gondunk nincsen! ? Azért én azt mondom: Nem is kárhoztatható, ha egy szórványbeli hívünk, — akire legkevesebb gondunk sem volt, — áttér. Indokolttá teszi az áttérést az a körülmény, hogy oda vonzódik, ahol Istent megismerni, félni, szeretni tanulta; hogy a többséget képviselő és épp azért lelkésszel bíró hitvesének vallására tér át. Rámutattam a fentiekben térvesztésünk helyeire: a fiókegyházak és szórványokban; az áttérések, rever- zálisok okára: a kényelemszeretet, vegyes házasság, a ref. egyház részéről a „Nagygeresdi egyezségnek,“ a testvériesség hangoztatásának ellenünk támadó fegyverül való felhasználása. Ezek után hadd mutassak rá: kit terhel a veszteségért a felelősség. — Egy szóval megfelelek: Közegyházunkat! — Rosszúl gazdálkodunk! Amúgy is gyengeségünkkel, anyagi és számbeli erőtlenségünkkel hozakodunk elő lépten-nyomon és mégis
