Evangelikus lap, 1912 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1912-08-17 / 33. szám
1912. augusztus 17. Evangélikus Lap. 33 sz. 5. oldal Az elmúlt ősszel felvettünk a többiek között egy Holesch Dániel nevű atyátlan tanitóárvát. Alig volt a fiúcska néhány hétig az intézetben, levél érkezett részére. A gyermekek épp uzsonna mellett ülték körül az asztalt s a kicsi együtt vigadott a többiekkel, de alig hogy a levélkét felbontotta, kiejtette a kanalát kezéből, lehajtotta kis fejecskéjét s keservesen kezdett zokogni. A levélkében ez állott: Kedves öcsém! Drága jó anyánk meghalt tegnap a Sz.-János kórházban Budapesten. Halála előtt még egyszer kívánt engem látni s azt üzeni néked: légy jó és bízzál az Istenben. Azután összetettük imára kezeinket, imádkoztunk s utolsót só hajtva behunyta drága anyánk szemeit örökre. Óh, édes öcsém, most nincs a jó Istenen kívül senkink e földön; engemet el akarnak helyezni valamilyen jó embereknél, hogy hol, nem tudom még Úgy lehet, hogy ez életben nem is látjuk egymást. Isten veled, édes kis öcsém, Isten veled! Nénéd, Erzsi. De nemcsak levelek és kérvények érkeztek be. de 3 esetben maguk az anyák hozták el gyermekeiket karjukon, az egyik kis csecsemőjét, a másik egy éves fiúcskát, a harmadik 4 éves kis leányát s esdve kérték gyámoltalan gyermekeik felvételét. Majd hogy az egy éves kis legényke itt nem maradt, mert intézetünk leánykái, kik játékidejükben babákkal játszanak, körülvették az édes apróságot s legszívesebben itt tartották volna. De ez nem volt lehetséges, mert egyszerre éktelen, velőkig ható sivalkodásbán tört ki a barátságos kis legény, úgy, hogy a kis lányok megrettenve bámultak egymásra, miközben mondák, hogy már jó sok bábut ringattak karjaik között, de ilyen síró-rívó jószágot még nem. Kénytelenek voltunk ezen anyákat gyermekeikkel elutasítani s őket felvilágosítani, hogy gyermekeiket valamely állami menhelyben helyezzék el. Tény azonban, hogy oly messzemenő törvényes intézkedésekkel, mint minálunk Magyarországon, a világ egy államában sem gondoskodnak az árvákról s el hagyott gyermekekről. A magyar állam óriási költségekkel létesített az ország 17 városában gyermekmen- helyeket, mely intézetekben 1 — 15 éves korú 54000 árva és elhagyatott gyermek nyert elhelyezést. A menhelyben magában, melyet orvosok vezetnek, csak gyenge vagy beteges gyermekek maradnak, az egészségeseket kiadják a környék helységeibe tisztán magyarul beszélő nevelő szülőkhöz ellátásba Itt maradnak 15 éves korukig, amikor is szolgálatba mennek. A nevelőszülők kötelezik magukat bizonyos nevelési járulék fejében arra, hogy a gyermekeket tisztességesen derék állampolgárokká nevelik. Ezzel tehát, ami az árva s elhagyatott gyermekek gondozását illeti, minálunk Magyarországon minden a legszebb rendben volna s mi talán megnyugodva szegény gyermekeink sorsán, nyugodtan ölbe tehetnők kezeinket? Távolról sem! Mert éppen ezen állami gyermekgondozás révén hárulnak evang. egyházunkra rendkívüli feladatok. Tudnunk kell, hogy hazánkban ezidőszerint az állami menhelyekben nem kevesebb, mint 54000 gyermek nyer gondozást, ehhez hozzávéve a Gyermekvédő Liga által gondozott gyermekeket, azok száma az 56.000-et is eléri. Ha már most tekintetbe vesszük az evangélikusok országos lélekszámarányát, mely 7,3%>-ot tesz ki, egész biztosra vehetjük, hogy ezen gyermekmenhelyeken 4000-né! több evang. gyermek nyer gondozást. A törvény ugyan kifejezetten úgy rendelkezik: „Minden gyermeket lehetőleg vele egyvallásű nevelőszülőknél kell elhelyezni*, de ez a szó: Blehetőleg", tág fogalom, melyet tetszés szerint lehet csűrni, csavarni és magyarázni. Tekintve most, hogy az állami men- helyek környékén gyakran csak kevés, sőt olykor egyáltalán nincsenek evang egyházak, egyszerűen azt mondják: miután evang nevelőszülők itt nincsenek, kik ily gyermekeket felfogadhatnának, oda kell őket adni más vallási!, rendesen róm. kath. nevelőszülőknek Ott azután 12—14 éves korukig a róm. kath. iskolát látogatják s felnőnek biblia, evang katechizmus s fenséges evang. hit és vigasz-énekeink nélkül, azután megbérmáltatnak s kath. iparosokhoz kerülnek tanoncokul vagy földmívesekhez szolgálatba S így azután, nehány száz gyermek kivételével, kik ev nevelőszülőknél helyeztetnek el, elvész a mi egyházunk számára árva gyermekeink kisded csapatja örök időkre s mi evangélikusok mindinkább fogyunk ez országban. Kérdezzük immár: jól és helyesen van e imigyen? Állandóan tovább mehet-e ez így? Nem kellene-e mindent elkövetnünk, hogy ezen gyermekek megmentessenek és ev. egyházunknak megtartassanak. Intézetünk vezetősége, rendíthetetlenül meggyőződve arról, hogy a mi ev. keresztyén nevelésünk minden nevelésnek legtökéletesebbike, azon határozatot hozta, hogy ezekből a hitükben olyannyira veszélyeztetett evang. gyermekekből annyit fog megmenteni, amennyit épp lehetséges. Nem kímélünk költséget és áldozatokat, hanem 2—3 hálószobával akarjuk intézetünket kibővíteni, ahol a már felvett gyermekek mellé még 40 50 gyermeket óhajtunk az áll. menhelyekból elhelyezni és pedig olyanokat, kik már a 12 — 13 éves kort elérték. Tehát olyanokat, kik 1—2 év múlva éret tek a konfirmálásra. S mindaddig óhajtjuk őket lelki oktatásban, testi gondozásban s biztos menedékben részesíteni, míglen az egész gyülekezet előtt ev. hitükről tanúbizonyságot tesznek, az oltár előtt leborulnak s a lelkész áldólag teszi kezét homlokukra Természetes, hogy egyházi hatóságainknak is fel kell karolniok szent művünket s az eredmény bizonnyal nem marad el, feltéve, hogy az állam is hozzájárul némi nevelési költséggel .... Évi számadásunkat illetőleg közöljük: bevétel volt 8843*83 K, kiadás 8177*22 K s így a pénztári marad
