Evangelikus lap, 1912 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1912-07-20 / 29. szám
2. oldal. 1912. julius 20 Evangélikus Lap. 29. sz. zású lelkész többet, a nagyobb javadalmazású kevesebbet kapna korpótlék gyanánt. Az alap az 1600 koronás kongrua. Kongruás lelkész kap 400 korona korpótlékot, akinek 1600 koronánál több jövedelme van, annyit, hogy jövedelme a kongruáséval egyenlősitessék. Akinek tehát 1700 korona a jövedelme, kap korpótlékban 300, akinek 1800 koronája van, kap 200 koronát, mint kezdő emelést, amely tart, mig a jövedelem a 3000 koronát eléri. Az a lelkész tehát, akinek ma már 2000 korona a jövedelme, ma semmi korpótlékot nem kap, de öt év múlva kap 400 koronát és azután ötévenként 200 koronát, mig jövedelme a 3000 koronát el nem éri. Az a lelkész, akinek már ma 3000 korona évi jövedelme van, tehát egyáltalában sem most, sem a jövőben nem számíthat korpótlékra. így állván a dolog, nincs alapja azon vádnak, hogy az állam a jól dotált plébánosokat korpótlékkal fogja gazdagítani. (Szerk.) TÁRCA. Sarolta. (Fordítás a „Christliche Welt“-ből.) — Bizony kedves nagyságos asszonyom, ezzel a gondolattal meg kell barátkoznia. Gyermeke nem lesz. Az elgyötört egészségügyi tanácsos távozni akart. Midőn azonban okos szemeivel a fiatal asszony arcára nézett, meghökkent. Ezen szemekben, amelyek oly fáradtan meredtek rá, valami kialudt, ami ezt a fiatal arcot előbb oly rokonszenvessé tette. Az élet öröme, vagy legalább is a remény volt az; nem tudta így elbocsátani. Becézgetve megsimogatta a kezét. — No azért nem kell mindjárt kétségbe esni nagyságos asszonyom, az élet oly gazdag, talál ön még abban tennivalót. Tiszteltetem az urát, Írtam neki különben egy pár sort. Csodálatos mily lágy volt a hangja A fiatal asszony fejével gépiesen intett. A legközelebbi percben künn volt. Nedves hideg decemberi szél söpört végig az utcán tépdesve fehér fátyolát és kényszeritette pár percre a valósággal törődni. Már Evangélikus híveink számbeli csökkenésének okairól s ez okok megszüntetésének módjairól. Irta és a hontmegyei ev. esperesség folyó évi jun. 11-én tartott közgyűlésén előadta: Krupecz István honti ev. alespercs. Mind általánosabbá válik, sajnos, azon meggyőződés és hirdetés a magyarhoni evang. egyházról, hogy erőben, számban hanyatlunk; hovatovább kisebb a számunk, könnyebb a súlyunk. Olykor ugyan s néhol a vértanukat s hitvallókat szült hajdan erős ősi ev. prot. erény munkálkodva fel-felvillan; templomokat és iskolákat épít s küzd a hitért; a közönbös- ség jegét azonban széles körökben nem látjuk felolvasztva; a buzgóság tüze nem ég lobogó lánggal; ezért nem bírjuk a statisztika szomorú számait megváltoztatni, borúról derűre váltani. Pusztulunk, veszünk s mint az áldott kéve szertehullunk! Abban a vaskos könyvben, melyet kormányunk 1910-ben kiadott, a gyermekek vallására vonatkozó megjegyzésnél végső, azaz tiszta veszteségünk 447, áttérésnél 284, felekezetből való kilépésnél 122. Összesen 853. Ha meggondoljuk, hogy minden ember úgyszólván egy most mi legyen? Egy óra múlva indul a gyorsvonat, amely őt a klinikából és a városból elviszi, két órai utazás és férje előtt fog állani, egyedüli karácsonyi ajándékul hozva neki a lesújtó véleményt. * * * A pályaudvar siető és szorongó emberek eleven képét mutatja. Mindenütt nevető arcok. A nagy zsibon- gásban tréfák és búcsúzó szavak zaja hallatszik. A fiatal nő részvétlenül tek nt a vidám, mozgó képre, „nyugalom, magány“ volt most egyedüli óhajtása. Végre talált egy alkalmas fülkét. Csak egy feketébe öltözött hölgy ült vele szemben, csukott szemekkel. A vonat lassan elindul. A kerekek egyhangú zörgése gondolatokat ébreszt fel benne, melyek a múltba visznek. Előtte állt atyjának képe. Jóságos szemei kissé elmerengtek, közbe megsimogatta a kis Sárika haját. De jól érezte, gondolatai nem voltak egészen mellette. Majd félretolta és megint könyvei fölé hajolt. Az a sok, sok könyv. Hogyan is lehetett az, hogy azok egész idejét lefoglalták. „Menj a kisasszonyhoz“, szokta mondani, ha tiz percig nála volt. A fájdalom homályos érzetével hagyta el a szobát. Künn a kisasszony várta szigorú kimértséggel. Ó milyen vigasztalan lett volna ez. De volt egy valami, ami mindent jóvá tett: az el-
