Evangelikus lap, 1912 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1912-01-13 / 2. szám

2. oldal.

Evangélikus Lap. 2. sz.

1912. január 13.

tehén, az állam, oly készséggel és oly bőven tejel.

Előbb csak arról volt szó, hogy a protestánsoknak az a váltója, amelyet 1848-ban kaptak, honoráltassék. Az állam addig késett a váltó beváltásával, míg a restaurare omnia in Christo mozgalom felébresztette a római katolikusok étvágyát is. Most már nem csak a váltó beváltásáról van szó, hanem — feledve a múltakat és az „ősi jogon bírt katholikus vagyonok“ állami eredetét, a katolikusok is egyenlő részt követelnek az 1848: XX. t.-c. alapján.

A felekezeti állam pedig fizet mint a köles. Hogy mennyire haladtunk a felekezetiségben a liberális párt bukása óta, azt a kultusztárca költségvetésének számadatai bizonyítják.

Az 1904. évi költségvetésben a kultusz- tárca az összes felekezeti célokra beállított kilenc millió 600 000 koronát, az 1912. évi költségvetésben a felekezeti kiadások már a 27 millió koronát meghaladják, tehát 8 év alatt háromszoros összegre szaporodtak.

Mi protestánsok anyagilag ugyan nem járunk rosszul ennél az osztozkodásnál, de erkölcsileg annál nagyobb a kárunk. Autonómiánk az állami segélyezést erősen megsínylette és a felekezetiség kultusza nem állt meg a felekezeti célok pénzbeli segélyezésénél, hanem rávetette magát az állami iskolára, melyet csaknem teljesen katholizált és odáig jutottunk, hogy az

A nagyváros gyermeke.

Irta: Dr. Horváth Károly.

Város és falu! A közfelfogás szerint két ellentétes fogalom. A városi ember szemében a falusiak csak boldogok, megelégedettek lehetnek, akiket a drágaság, a házbér kérdése nem háborgat. A vidékiek pedig képzeletükben minden testi jóban fürdetik a nagyvárosok lakóit. Mikor a kis, rövid- nadrágos pesti fiú megjelenik a nyaralóhelyen, egész legendás alak a kis falusi gyermekek szemében, pedig a valóság az, hogy mindegyik a másikat irigyli.

Sokáig kellett várni, mig rájöttek arra, hogy mások a falusi és mások a városi gyermek életviszonyai, tehát ahhoz kell alkalmazkodni a nevelésben is. J. Tews az, aki „Grosstadtpaedagogik“ című munkájában összefoglalta azokat a különbségeket és követelményeket, amelyek a város és falú gyermekét egymástól elválasztják. A városi gyermeknek nagyobb az önállósága, mint a vidékinek, erre a nagyváros az ő szertefutó utcahálózatával szinte reákényszeríti a gyermeket, de az önmagával szemben való felelősségérzetét is előbb megérlelí

állam róm. katholikus felekezeti gimnáziumokat alapít.

Csak a mi protestáns papjaink nem kaptak semmit sem. Hja! azok a leggyöngébbek és ilyen tülekedésnél félretolja az erősebb a gyöngébbet! Node nyugodjunk meg! Miután a korpótlék a róm. katholikus papoknak kétségtelenül ki fog adatni, a mi papjaink is meg fogják azt kapni.

Ahol kenyeret szelnek, ott morzsa is hull. A miniszter parlamenti beszédében hangsúlyozta, hogy az összes felekezeti papok kongruáját rendezni kell. Ezt az ,,összes“ szót a képviselőházban nagy helyesléssel fogadták.

A katholikus autonómia tervezete készen van. Zsilinszky hiába mutatta ki, hogy a vallásalap és iskolaalap állami vagyon. Az ki fog adatni a katholikusoknak, az ellen hiába ágaskodunk. Már ebbe Tisza is belenyugodott, merta protestánsok részére megfelelő törzsvagyon kiadását kívánja. Legjobb lesz, ha megalkuszunk. Csak ide vele azzal a kétszáz millióval. Azután pedig schlusz! Ne törődjön azután az állam többet a felekezetekkel, se ne adjon nekik többet egy fillért sem, sem ne ne nyissa meg részükre az állami iskolát. A felekezeti fanatikusokat pedig, legyenek azok katholikusok, protestánsok vagy zsidók zárja ki a tanári karból, mert az a tanár, aki valamely felekezet részére az iskolában propagandát csinál, méregkeverő, a méregkeverő- ket pedig az iskolából el kell távolítani.

benne. Amint először lép ki egyedül az utcára, önmagát kell kormányoznia, irányítania, a nagy, rohanó, egyedekkel nem törődő forgatagban.

Még falun is, annál inkább a városban nem pusztán maga az iskola az egyetlen nevelő tényező. A környezet, az utca, a játszótér, később a műhely, az olvasóterem mind résztvesznek az embernevelésben a saját módjuk és szükségleteik szerint. A nagyváros gyermeke sokkal intelligensebb környezetben nő fel, mint a vidéki; azért némi engedményeket kellene tenni számára a tanítási anyag mennyisége tekintetében. Helyette azt kell neki nyújtani, amit a környezetétől nem kaphat.

A tornaórák nem elegendők a test fejlesztésére. A nagyvárosi gyermeknek pontosan előirt és feltétlenül megtartandó kivándorlásokra van szüksége. Részint azért, hogy a kőtengerből meneküljön néha és a természettel megismerkedjék, részben pedig a teste egészsége szempontjából.

Ugyanebből a szempontból egyébre is szüksége van a nagyvárosi gyermeknek. Nagyobb tantermekre kevesebb létszámú osztályra, valamint arra, hogy az iskola udvara a délutáni szünet alkalmával rendelkezésükre álljon. Amig délelőtt tanulásra szol-