Evangelikus lap, 1912 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1912-04-13 / 15. szám
4. oldal. Evangélikus Lap. 15. sz. 1912. április 13. keresztyén felfogására, azt tavalyi, az ő megtéréséről tartott felolvasásomban fejtegettem. Kinos, keserves életfejlődósének érett gyümölcse vala az. Mint nagy gondolkodó saját értelmetlen életének igazi értelmét, célját kereste, mert parazita módra, értelem s cél nélkül élni nem tudott. De hát kiért, miért éljen? Ha van célja az életnek, akkor annak akarata szerint kell azt folytatnunk, aki azt a célt kitűzte. Ki az a valaki? Kereste az Istent? „Úgy éreztem e keresés közben magamat — mondja — mint a fészkéből kiesett kis madár, mely lent a fű között vergődve fájdalmasan csipog anyja után“. És megtalálta anyját, az Istent. S ha rágondolt, feléledt, ha elfordult tőle, halálos dermedtségbe esett. Mi az ? kérdó akkor. Élek, ha érzem. Érzem ? De hát mit keresem akkor? Ha érzem, akkor itt van, akkor nélküle nem élhetek. Istent ismerni és élni tehát egy. Isten az élet s igy én az Isten, az élet szolgája vagyok. Én csakis ő érette, csak neki élhetek, mert ő az én célom, ő az egész világ célja. Megtalálta önmagában az Istent s az Istenben önmagát és leszállva a magas polcról, hova születése emelte, otthagyva a fényt, pompát, élvezeteket, az önzés egész birodalmát Istennel szivében Istenért felkereste a sötétségben ülő szegény és tudatlan népet rongyos piszkos viskóiban, lett az atyátlanok atyja, a pásztor nélkül valóknak pásztora, vezére, tanítója, útmutatója, gyámolója. Visszavezette őket az eredeti, az őskeresztyénség, a Jézus vallása tiszta, üdítő, éltető és boldogító forrásaihoz. met, mert az az érzelmek és az akarat együttes kifejlődésétől függ. Ha az egyik rész visszamarad, visszatartja a másikat is, ami az egész egyén megrázkódtatásával jár. A kamaszkorban tehát egy lelki folyamat lép fel, amilyet sem az előbbi, sem a következő korszakban nem veszünk észre. A nép szája már régóta különös szóval jelzi azt a kort, „kamaszkornak“ nevezvén azt. Ezalatt a legtöbben a rakon- cátlanság, a dac, az önzés, a regényes önfeláldozás, a semmirekellő gyerekség korszakát értik, miközben a kedély és a képzelet belső forgatagainak csak nagyon kevés figyelmet szentelnek; igy például a kamaszkorban levők saját személyüket illetőleg végtelenül érzékenyek, de másokat minduntalan heccel- nak. Azok a fiatalok, akik minden csínyre készek, akik annak sikere felett végtelen örömet éreznek, igen gyakran nagyon felháborodnak, ha jómaguk esnek egy ilyen csíny áldozatául. Úgy a fiúk, mint a leányok ebben a korban vagy túlságos antipáthiá- val vagy szertelen szimpáthiával viseltetnek környezetük iránt. Igen gyakran idegesek és hidegek még a legkedvesebb hozzátartozóikkal szemben is és hevesen kikelnek, sőt küzdenek mindennemű gyámság ellen. Környezetük legkisebb gyengeségét kihasználTolstoj bevezette újra az életbe az élet, az igazi élet vallását. A múltat — s ez vallási felfogásának egyik lényeges jellemző vonása — a saját múltjával együtt teljesen lezárta. „Mire emlékezzünk folyton a a múltakra? — mondja Marinkája — ami elmúlt, elmúlt. Nem Pál apostolnak szava ez : A régiek elmúltak, ime mindenek megújultak. S nem Jézus parancsának követése: „Aki kezét az eke szarvára vetette és hátrafelé néz, nem alkalmas Isten országára ?“ És nem nézett hátra. Még ifjú s férfikora bűneire sem. „Felejtsd el — mondja — bűneidet s ne emlékezzél róluk, hanem élj, tedd azt, ami jó, ahol s amikor teheted és megszabadultál a bűntől.“ S nem tépelődött a jövő felett sem. Mi lesz velünk, mi vár reánk, jutalom, avagy büntetés, ez nem a mi dolgunk. Ez az Isten dolga. Az igazi élet kezdete az Isten szolgálata. Ragadd meg a jelent s élj hivatásodnak. Ez az igazi keresztyén jelszava. Kötelességeink folytonos és örömteljes teljesítése, ez az élet legfőbb boldogsága. Ebben áll magunk s mások, az egész emberiség közös java, haszna. S minden kötelességet abban a tudatban kell végeznünk, hogyannak minden embertársunkra nézve nagy jelentősége van. „A kőmives napi munkájának nagy sikere és jelentősége éppen abban a tudatban van — mondja — hogy épületet emel. S mi Istennek, a nagy építőmesternek munkásai vagyunk. A terv, a cél nem a miénk, hanem az övé s nekünk az ő objektiv világcélját kell a saját életünk céljává tennünk. ják, rájuk gúnyneveket, vicceket gyártanak. Ugyanezt az érzést tanúsítják a felnőttekkel szemben is, túlságos igazságérzetüket fitogtatják minden téren. Éppen azok, akikből később a legjellemesebb emberek lesznek, semmivel sem sérthetők jobban, mintha igazságtalanul bánnak velük, vagy ha a felnőttek, akiknek tekintélye ellen tehetetlenek, gúnyos beszédekkel bántják őket. Különösen akkor mérgesedik el a dolog, ha a gúny céltáblája valamely testi fogyatkozás vagy feltűnő külső, esetleg személyes családi dolgokra vonatkozik a gúnyolódás. Itt nagyon kell a tanítónak és tanárnak vigyáznia, hogy ő bele ne essék ebbe a hibába, mert amit az iskolatársaktól könnyen felvesznek vagy hasonlóval viszonoznak, az egészen másként hat és hangzik a tanár szájából. Egészen nyugodtan mondhatjuk — írja Gudden — hogy sok tanár figyelmetlensége a növendékek ezen érzékenységével szemben, azok nagy részének iskolaidejét elkeseríti, úgy, hogy némely diák öngyilkosságának ebben rejlik az oka és sok diák amiatt megy tönkre, mert az iskolában minden önbizalmát elrabolták. (Folyt, köv.)
