Evangelikus lap, 1912 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1912-03-16 / 11. szám

4. oldal.

Evangélikus Lap. 11. sz.

1912. március 16.

Ez alkalommal a reformáció, a lelkiismeretbeli szabadság, a szellemi újjászületés, az eszmei föl- lángolás négyszáz éves emlékének megünnepléséről van szó.

Nem új dolog, ha azt mondom, hogy maga már a szó: reformáció, megjelöli ama nagysorsú kornak a messze jövőbe nyúló, világmissziói hivatását; hogy az nem jelenthet stagnálást 1517 október 31-ike fölött de igenis, reformálást köveid minden időben, minden téren, vagyis jelent örök folyamatu reformációt. Reformálást, — hogy kimondjam e bús merészségű igazságot — még a reformátorokkal szemben is. Jaj volna nekünk, ha a reformációt nem igy értelmez- nők s ha ama nagy horderejű kor emlékünnepét nem ily tartalommal akarnók megtölteni.

Nem ünneplés az sohasem, legalább nem méltó ünneplés, hogy ha a késő kor gyermeke egy egy megvilágosodott elméjű, fölgyult agynak örökségén élősködik anélkül, hogy azt az örökséget gazdagítani, gyarapítani igyekeznék s ami korhadt, amit az időnek vasfoga megőrölt, azt újjal helyettesíteni tudná, vagy akarná.

Az ősök, a nagyok szellemét meghazudtolja minden olyan fölfogás, mely letűnt évszázadok igazságait akarja molegházi virágként ápolgatni s májusi virágként ráerőszakolni a mai kor gyermekére. Amint arculcsapása minden nagy eszmének az a törekvés is, amely az eszmét dogmává rögzítve az erő és az élet csiráit örökre kiirtja, hogy az ne lehessen mindenkor közkincsévé.

vény, amely szerint a különélő nőnek mindaddig, mig a házasság felbontva nincs, tekintet nélkül arra, hogy ki okozta a különélést, feltétlenül jár tartás. Előfordulhat ugyan, hogy ezen törvény folytán a férj gyakran az arra méltatlan nőt lesz kénytelen eltartani, de a tartás nem jutalom a nő hűségéért, hanem annak a ténynek a következménye, hogy a férj a nőt feleségül vette és sokkal kisebb baj, ha az arra méltatlan nő egy ideig meg nem érdemlett előnyben részesül, mint az, ha a bizonyítani nem tudó ártatlan nő megfosztatik a megélhetés eszközeitől.

Azt is elfogadta a törvénykezési gyakorlat, hogy a vétlen nőnek is csak akkor Ítél tartást, ha nincs miből megélnie. Ha a szerencsétlen, férjétől ok nélkül elűzött nő az életfentartási ösztöntől kényszerítve, munkát vagy hivatalt vállal, a férj vígan fütyörész- het, mert most már nem kell neki tartást fizetni. Ha az ily nőnek egy kis tőkéje van, melynek csekély kamataiból csak nélkülözések árán tud megélni, a bíróság nem itól neki tartást dúsgazdag férje ellen, aki őt kényelmes otthonából, minden szükségleteit bőven kielégítő környezetéből ok nélkül az utcára kidobta, mert a kis tőke kamataiból telik egy hónaIly gondolatok és meggyőződések rajzottak löl lelkemben, amikor az „Evangélikus Orálló“ 8. számában Rátz Vilmos pozsonyi lelkész 1917. című cikkét olvasván. Rátz Vilmos, aki pozsonyi theo- logiai tanár is volt, a többek között a következőket írja:

„Vigyázzunk, hogy Luther-ünnepünk ne legyen demonstráció maga Luther ellen. Vigyázzunk, hogy annak a férfiúnak, aki azt mondotta: Itt állok, másként nem tehetek, évszázados jubileuma napján, ne bizonyítsuk cselekedeteinkkel épp az ellenkezőjét: Itt állok, máskép is tehetek. Ultramontán fülek számára ez lesz a legédesebb zene, de számunkra a legbúsabb melódia “ (Rátz Vilmos melódiázott ugyan már más hangból is s más tónusban — én azonban semmiféle melódiát, amely tőle eredt, nem vettem komolyan)

Itt állok, máskép nem tehetek — mondotta a lelkiismeret szent meggyőződésével a nagy reformátor, de nem demonstráció Luther ellen, de egyenesen az ő rombolni akaró és alkotni tudó szelleme teszi szent kötelességünkké, hogy mi máskép is tehessünk s tudjunk is s akarjunk is tenni az általa megjelölt úton, a reformálás útján, az evangélium örök világánál!, annak mindinkább tisztultabb formáit valló s az igazság lényegét, az igazság lelkét kereső szellemében.

Mert hiszen afelett talán vitázni sem lehet, hogy amint a keresztyénség keletkezésével a megkeresztelt pogányok és zsidók vallási szokásaikat bevitték a keresztyén kultuszba, úgy semmiféle átpos szobára és a mindennapi éh«ég lecsillapítására. Mindezt azért, mert a bíróság szerint a nőnek csak a szükséges tartás jár, vagyis annyi, ami arra szükséges, hogy éhen ne haljon.

A nő jogait csorbítja a mi törvénykezési gyakorlatunk azáltal is, hogy a különélő nő a házasság felbontása előtt kiházasitási ingóságait (kivéve a kizárólag a saját használatára szolgáló szükséges tárgyakat) el nem viheti. A törvénykezési gyakorlat abból indul ki, hogy a kiházasitási tárgyak a házasság tartama alatt a házastársak közös használatára szolgálnak, ami a fértet a nő bútorainak és háztartási berendezésének visszatartására feljogosítja. Hogy mi történik a válóper hosszú tartama alatt a nő ingóságaival, azzal a biró nem törődik. Volt esetem, hogy a férj azokat elraktározta és a válóper ötévi tartama alatt a nő bútorait és szőnyegeit a moly mind megette.

Mikor mi öregek még az egyetemre jártunk, volt egy öreg tanárunk, a hires Wenzel professzor, aki nem győzte eléggé kiemelni, hogy a magyar magánjog mindig igen lovagias volt a nők irányában és azok nálunk több joggal bírnak, mint a nyugati államokban. Már a felhozott példákból láthatják, hogy ez