Evangelikus lap, 1912 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1912-03-09 / 10. szám
1912. március 9. Evangélikus Lap. 10 sz. 7. oldal „Pascendi Dominici Gregis“ 1907. szeptember 8-án kelt encyklikájában, ahol a modernistákról szól a modernista kritika fejezetben tévtannak jelenti ki. Prohászka fentidézett művében oly nyilatkozatot tesz a protestáns theológiáról, aminő előtte csak Stross- mayer szájából hangzott el a pápa csalhatatlanságát megállapító zsinaton, amidőn azt mondja: „Nagy szívvel kell fogadnunk, ami jót találunk, vívta ki azt bár akár a protestáns bibliamagyarázat, akár a vallástudomány vagy a filológia s ha néha idegenszerű is egyikmásik nézet, bizonyára nem következik abból az is, hogy téves.“ Prohászka sokat köszönhet a protestáns tudósoknak. Műveiket nagy gonddal tanulmányozza. Az intellektualizmus elitéltetése — s ezzel szemben a fide- izmus hangsúlyozása — a két prot. theologus Sabatier és Menégoz visszhangja lehet. Chamberlain, Hilty — művei és tanítását erősen átérezni a sajtságos stíluson át is. A „Magasságok felé“ című utolsó művében Tolsztojjal kezdi értekezését. Szerinte Tolsztoj mint iró nagy géniusz, apostol is volt, az irgalom, az emberszeretet apostola; de az élet ideálját nem fogalmazta meg jól Szerintünk Tolsztoj nem vitte előbbre sem a kereszténységet, sem az emberiséget. A felfordulás (razvrata) apostola volt s ezért kedvenc embere a modern zsidóságnak. Ideálja a szerzetesség, az aszkezis — túlélt ideálok s nem az, amit Prohászka a berlini Paulsennél úgy helyesel: „ein frohes, muthiges Christenthum.“ A többi fejezetben valóságos költői lendülettel töri le a modern ember törekvéseit — s következetes fanatizmussal hangsúlyozza, hogy nem a tudás — nem a filozófiai és más rendszerek képezik ami tulajdon- képeni értékeinket, hanem az élet, az élet, melynek alapja a hit A gondviselésről szóló fejezetben — szól azok ellen, kik a földrengés által tönkretett Messina romjait látva azt kérdik a theológustól: hol volt e szerencsétlenség alkalmával az isteni gondviselés? E kérdésre szellemesen felel, azt mondva, hogy Isten nem emberileg, hanem istenileg kormányozza a világot. „ Az Isten nem a megnyugvó s hamar nyugalomra szálló remetegondolatokat, nem az elvonuló s a világot kis kupakjukba záró, passzív embereket, hanem a küzdő, bátor, erős típusokat kedveli. A munkás, vállalkozó ember az Isten képe, gondolatainak és terveinek szolgája.“ És az ideál Luther és a reformáció ideálja is. Kapcsolatban a természettel című fejezetben nagyon szépen magyarázza, mint lehet a természetet áhítattal szemlélni. „A természet motívumai a pszikében megismétlődnek s nyomukban szellemi világ alakul, melynek szintén vannak hegyei s mélységei, vannak szirtei s magasbatőrő útjai. A fölség s nagyság motívumaiból lelkemben friss, üde, bátor, nagyratörő érzések válnak, melyek kiemelnek a lápokból s lapályokból. Ó be jó ez!“ És szerinte szükség van e kiemelkedésre ; „mert a közélet lapossága s durvasága lenyomja a legjobbakat is; és akik hősöknek indulnak, azok sokszor bohocókká válnak, hermelin és bibor dacára.“ Az intellektualismus és túlságos Individualismus a modern ember nagy betegsége s ez ellen küzd Prohászka s mégis egy helyen, mintha éppen az indi- vidualismus hymnuszát zengené, midőn azt mondja: „Az élet művészete csak az erkölcsi világnak kiépítése lehet“. Nekünk magunknak kell a jóságot önmagunkba átélnünk. Ez nem külsőséges, a lelket csak átmenetileg érintő adat, vagy benyomás; hanem a lélek legbensőbb kincse s az élet tartalma. Ismereteket a tudás közvetít, esztétikai eseményeket s hangulatokat a művészet, de a lelki, konkrét valóságot, az élet belső tartalmát, azt az erkölcs s a hit adja. Ez ami világunk, melyet mi építünk, alakítunk; világ, mely ami felelősségünkre lett, mely általunk lett s mely alá ezt kell írni: opus meum! Mi azonban Prohászka folytonos ostromát az intellektualizmus ellen túlhajtottnak tartjuk. Reakció ez a fennhéjázó racionalizmus ellen. De azért Prohászka túl lép a határon. Az ismeret fontos és igenis befolyásolja a hitet is és azt tisztítja. Bármily káros is az elbizakodott tudás és bálványimádás az ész imádása is, mégis az intellektualismusnak is vannak jó eredményei, amidőn bizonyos előítéletek leküzdéséről van szó, mely előítéletek átkot hoztak az emberiségre, aminő volt a boszorkányhit és a hozzá hasonló előítéletek még korunkban is. A modern pünkösdről szóló részben merészen a legmodernebb felfogás felé szárnyal, amidőn azt mondja: „Hiszek a Szentiélekben, a fejlesztő, javító, új s jobb világ kialakításán dolgozó Lélekben“. Ez merész és szép felfogás — ökumenikus keresztény felfogás, csak az a kérdés, hogy a gyakorlatban, mikép egyeztethető össze a pápa csalhatatlansági tanával ? Prohászka rajong a modern társadalmi mozgalmakért — szociális helyzet megjavításáért „mert addig, amíg körülöttünk milliók boldogtalanok s átkozzák sorsukat. addig egy ember sem lehet igazán boldog“, —merészen szól a kizsákmányolás ellen : „nem szabad millió és millió embert, testvéreinket Krisztusban, eszközzé degradálni s ha kell valamire áldozni, ha kell valamiért pénzt adni, elsősorban arra a föladatra, arra a munkára kell abból minél többet fölajánlanunk, mely az emberből, aki eddig csak szám és eszköz, állat és portéka volt embert akar nevelni!“ De nagyon helyesen hangsúlyozza, hogy a közérzésnek oda kell fejlődnie „hogy minden javulásnak, legyen az egyéni vagy társadalmi, jegyen az nemzetiségi vagy emberiségi, alapja s gyökere az egyes embernek lélekben való újjászületése“. Ez a határvonal, mely a keresztyén irányú szocziális irányzatot örökre elválasztja a szociáldemokráciától, mely az egyes ember lelki megújulására nem helyez súlyt, sőt
