Evangélikus lap, 1911 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1911-08-19 / 34. szám

1911. augusztus 19.

Evangélikus Lap. 34. sz

3. oldal

zásához szükségesek voltak anyagi eszközök is, midőn azt mondja, hogy a keresztyén katholi- kus egyház meg is felelt feladatának, hogy az egyház volta műveltség hordozója, a papok voltak további úttörői a művelődésnek, s hogy az az egyház ezeket az anyagi javakat megérdemelte, nyilván a r. kath. egyháznak csak a reformáció előtti, középkori működésére, szereplésére gondolt. Nem mondhatta el ezen dicsérő szavakat azon rom. katholikus egyházról, amely a XVI. és XVII-ik században a jezsuita-renddel boldogította az emberiséget és különösen hazánkat is, mely az eretnekek kiirtásában összpontosította minden törekvését, mely országok békéjét feldúlta, azokat lángba borította az emberi szeretetet mint főtörvényt hirdető Jézus Krisztus nevében.

Gyurátz jól tudja a történetet, a megdicsért róm. kath. egyház alatt néni ezt az egyházat értette.

De a középkori egyház sem érdemli meg a fentartás nélküli dicséretet, amelyben szelid- lelkű püspökünk ezt az egyházat részesítette.

Először is legenda az, hogy a középkori egyház a művelődést oly igen nagyon terjesztette. Terjesztette azt bizonyos korlátok között a nemesi rendűek, az előkelők között, megszelídítette az erkölcsöket is, mert hiszen keresztyén volt, de a néptömegeket müveletlenségben és tudatlanságban hagyta, az alsó papság és a szerzetesek és a tudatlanság oly alsó fokán állot„Jó 1“ — mondják erre az olvasókönyv szerkesztő bácsik —, tehát ismertessük meg a gyermekekkel a pásztor, a szénégető, a tutajos, a házaló stb. életmódját: ezek csak elég érdekes dolgok!

Korántsem.

A gyermek kiérzi, hogy a társadalomnak eme tipikus alakjai a röghöz kötött szegények, atuk nap- ról-napra küzködve a mindennapi kenyérért, keserves munkájukkal hozzá vannak bilincselve a mindennapi foglalkozásukhoz, melytől lehetetlen magukat felszabadítani. Már pedig a gyermek olyan, mint Nagy Napoleon, aki a lehetetlen szót szerette volna kitörülni a szótárból. A gyermek semmi lehetetlenséget nem lát abban, hogy a holdat, mely az ő hite szerint pár lépésnyire van tőle, a kezével megfogja; a napot, ha kívánja, az anyja elébe hozza; a székláb, melybe megütötte magát, sírjon, ha ő megveri stb. Ránézve a természet minden tárgya és tüneménye élő valóság s e tekintetben hasonlít a társadalom első fokán álló ősemberhez, aki a szelet, a napot, a tüzet, szóval a természeti erőket, mint nála erősebb és hatalmasabb öntudatos lényeket imádta. Bizonyságot tesznek erről az ős szanszkrit zsoltárok, melyek könyörögnek a viharhoz, hogy ne hordja el a cölöpviskók fedelét s könyörögnek a jégesőhöz, hogy ne paskolja el a szegény halandók vetését. Azt is tudjuk, hogy ez a termószetmythosz később istenmy- thosszá fejlődött; azaz a természeti erőket megszemélyesítették. Hermész, Zeusz és Mája gyermeke, a

tak, hogy népnevelést azoktól várni nem lehetett. Ez a vád pedig — a népnevelés elhanyagolása — nemcsak a középkori, de még az ujabbkori papságot is joggal terheli, mert az óriási vagyon dacára mellyel a főpapok rendelkeztek és rendelkeznek ma is, az analfabéták száma épen a katholikus országokben volt mindenütt a legnagyobb, és nálunk is legnagyobb — az oláhoktól eltekintve — a róm. katholikusok között.

Azzal, hogy a középkori püspök bandériumokat vezetett, hogy istenítéleteket rendezett eretnekégetéssel, hogy a bányákból szedte a tizedet, hogy szebbnél szebb templomokat épített, politizált és intrikált kevés haszna volt a magyar népnek, ezért nem érdemelte meg ez a püspöki kar az óriási vagyonokat.

Megérdemelte volna, ha nagy jövedelmeit a népnevelésre, irgalmassági cselekedetekre, szóval közcélokra fordította volna, de ezt nem tette, annyira nem tette, hogy az annyiszor emlegetett Prohászka Ottokár híres karácsonyi cikkében ország-világ előtt hirdette, hogy a róm. kath. egyház nagy .javadalmait másra kell fordítani, mint a mire eddig fordították.

Egy másik legenda az, hogy a katholiciz- mus Magyarországon mindég a magyar nemzet szolgálatában állott. Ennek éppen az ellenkezője igaz. Már az Árpádok korában idegen elemet képviselt a róm. kath. klérus a nemzet testében. Már Szt. Istvánt is arra tanították meg a papok,

görög hitrege szerint hegyek közt, barlangban születik. I)e már félnapos korában kilopódzik bölcsőjéből s nagy furfanggal ellopja Apollon isten legelésző tehóncsordáját. Mi más ez, mint a szél, mely fölkerekedik a hegyek közül s elhajtja a fénylő nap elől a felhőket. Az istenek azután földiekkel összeházasodva nomzik a félisteneket, a héroszokat s megszületik a hősi mythosz vagy hősmonda. Ha pedig idő jártával egy-egy nép a vallásos világnézetét megváltoztatja, a vallását újjal cseréli fel; azért a régi hitregék és hősmondák nem mennek feledésbe: tovább élnek a nép ajkán, mint népmesék. Többé senki sem hisz bennök, de gyönyörködtetésül egyik nemzedék a másikra szállítja át.

Innen van, hogy a népmesékben ma már az ős vallás nyomait kutatják s ennek, főleg Angliában, egész külön irodalma van s nálunk is nagy sikert érne el, ha valaki erre a tanulmányra szakszerüleg ráadná magát. Emlékszem, hogy Erdélyi gyűjteményének egyik meséjében a hős egymásután jut el a Nap-, a Hold- és a Szélkirály udvarába. Ha egyéb nyoma nem volna, ez a mese is kétségtelenül bizonyítaná, hogy az ősmagyarok természetimádók voltak.

Szegezzük le tehát a második tételt, hogy tudniillik a gyermekek képzeletét a természeti erők és tárgyak megszemélyesítései gyönyörködtetik s hogy a magyar gyermek fantáziáját az ösmagyar mythologiának a népmesékben megnyilatkozó nyomaival kell elsősorban gyönyörködtetnünk !