Evangélikus lap, 1911 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1911-01-21 / 4. szám
1911. január 21. Evangélikus Lap. 4. sz 5. oldal pápa ünnepélyesen téveseknek jelentette ki * Szembeszökő, hogy ezen eljárás, a tévtanoknak összefoglalása és nyilvánosságra hozatala, a tévtanokat azoknak is tudomására hozta, akik az egyes írók és tanárok munkáit nem ismerték, azok létezéséről tudomással sem bírtak, és ekként a tévtanok — habár elitélő kommentárral — éppen a római pápa által lettek terjesztve. Ez a terjesztés persze nem ártott volna a katholikus tannak, ha a pápai elitélés minden katholikusban azt a meggyőződést keltette volna, hogy az elítélő pápának van igaza, de ez a feltevés éppen a művelt katholikusoknál nem vált be, és igy bekövetkezett az a nem várt eredmény, hogy a „de pascendi breve“ a tévtanokat nem hogy kiirtotta volna, de még inkább terjesztette. A második nagyszabású ha*ározatával, a „Ne terriere* dekrétummal a római pápa a törvényhozás terén szerepelt. Ennek a tendenciája már merészebb volt Belenyúlt a vegyesházasságok és a gyermekek vallása dolgában a más vallásűak jogaiba és a lelki- ismereti kényszer kíméletlen felhasználásával és a vallási türelmetlenség megparancsolásával alágyujtott a vallási békének. Legközelebbről érintette ez a dekrétum Magyarországot, amelynek jogállapota a vegyes házas ságok dolgában egy a római Kúriával hetven év előtt létrejött megegyezés által, úgy ahogy, rendezve volt. Az ezen megegyezésben adott engedményeket a római Kúria most egy tollvonással akarta megsemmisíteni. • Lásd Modernizmus és protestanizmus című felolvasásomat. A Ne temere elleni felháborodás Magyarországon oly erős és hatásos volt, hogy a Kúria kénytelen volt engedni. Ez volt a Kúria második kudarca. A harmadik legújabban megjelent nyilatkozat az „Edité salpe* néven ismert encyklika, melyet a római pápa abból az alkalomból bocsátott ki, hogy a XVI. században élt Boromaeo Károly bibornok és milánói érsek szenttéavatásának évfordulója alkalmából ezen szent kiválóan jeles tulajdonságairól megemlékezett. Ez a Boromaeo Károly ugyanis IV. Pius pápának unokaöccse, rendkívüli vallásos és istenfélő ember volt. Úgy látszik ész dolgában nem volt valami kiváló egyé niség, mert életírója Soranzo Hyeronimus jó tulajdonságait magasztalván kiemeli, hogy a tehetség hiányát szorgalommal és jóakarattal pótolta.* Érdeméül rótták fel azt, hogy abban a korban, amelyben a pápai udvar világi iránynak hódolt és különösen a pápák rokonai (nepotes) helyzetükkel visszaéltek és azt hatalmuk és vagyonuk növelésére kihasználták, kegyes és tiszta életet élt. Boromacot ezért az egyház oly tiszteletben tartotta. hogy V. Pál pápa őt 1610-ben szentté nyilvánította, amely szenttényilvánitás ugyan az elhalt érsek dúsgazdag családjának, egy turini lap összeállítása szerint, 300.000 frankba került, amelyet az eladósodott V. Pál és udvaroncai díjakban beszedtek, de ez természetesen mitsem ront le Boromaeo érdemeiből. * Ranke: Die röm. Päpste in den letzten vier Jahrhunderten. Lipcse. Dunker & Humblot. 11. k. I. k. 210. lap. teológiai, mint történelmi tévedéstől hemzseg, hogy alig lehetne kevesebb lapon nagyobb halmaz tévedést összefoglalni Névszerint annak a nem kevésbbé vakmerő, mint helytelen véleménynek ad kifejezést, hogy a Szentlélcknek a Fiútól való származásáról szóló tanítás nem vezethető le az Evangélium szavaiból és a régi atyák hitéből; éppoly oktalanul vonja kétségbe. hogy a tisztitóhelyröl és Szűz Mária szeplőtelen fogantatásáról szóló dogmát elismerték az első századok szent ferfiai; mikor pedig az egyház alkotmányáról esik szó, először fölujitja azt az elődünk, X. Ince által kárhoztatott tévedést, mintha szent Pál szent Péternek teljesen egyenrangú testvére lett volna, majd nem kisebb tévedéssel annak a meggyőződésének ad kifejezést, hogy az első századokban az egyház nem volt primátus, azaz monarkia, vagy hogy az egyház primátusa nem nyugszik szilárd érvek alapján. De nem hagyja a cikk érintetlen épségben a leg- méltóságosabb oltári szentségről szóló tanítást sem, amikor hirdeti annak a véleménynek elfogadható voltát, amely szerint a görögöknél nem hatnak az átváltoztatás szavai, csak az epiklezisnek nevezett imádság elmondása után, noha bizonyos, hogy az egyháznak nincs joga a szentségek lényege körül valamit változtatni; nem kisebb az a tévedés, mintha bármely pap érvényesen szolgáltathatná ki a bérmálás szentségét. ... Alaptalanul vádolja I. Miklós és IX. Leó pápát, mintha az egyházszakadásban legnagyobb része volna az előbbi kevélységének és nagyravágyásának, az utóbbi heves korholásainak; mintha bizony I. Miklós apostoli törhetetlenségét szent és sérthetetlen jogainak védelmezésében kevélységnek kellene tulajdonítani, IX. Leó igyekezetét pedig a visszaélések megszüntetésében kegyetlenségnek lehetne nevezni. A történelmi igazságokat is lábbal tapossa, mikor a keresztes hadjáratokat rablókalandok módjára tünteti föl; vagy a mi még súlyosabb, a római pápákat azzal a váddal illeti, hogy törekvésük a keleti egyház egyesítésére uralomvágyból ered, nem pedig a Krisztus nyájának őrzésében kifejtett apostoli buzgóságból. Nagyon csodálkozunk a cikk amaz állításán is, hogy a flórenci zsinaton a latinok kényszerítették a görögöket az unió elfogadására, vagy álokoskodással győzték volna meg őket, hogy a Szentléleknek a Fiútól való származását fogadják el. Sőt annyira megy, hogy lábbal tiporva a történelmi igazságot, kétségbevonja, vájjon egyetemes jellegüeknek mondhatúk-e a görögök elszakadása után tartott egyetemes zsinatok ; az egyesülés oly módját ajánlja, hogy ezután mindkét egyház ismerje el törvényesnek azt, amit az elválás előtt közös örökségként hittek, a többiekröl pedig, amelyek esetleg téves hozzáadások, szó se történjék. Ezeket. Tisztelendő Testvérek, tudtotokra akartuk adni nemcsak azért, hogy tudjátok, hogy az említett tételeket és véleményeket mint vakmerőket és az egyház hitétől eltérőket kárhoztatjuk, hanem azért is, hogy teheiségtek szerint tartsátok távol a gondotokra bízott nyájtól ezt a pusztító betegséget, buzdítva mindenkit, hogy maradjanak meg hitükben s akkor se egyezzenek más hitbe, ha mennyei angyal hirdet mást (Gal. 1., 8 ) . . E levelünket, Tisztelendő Testvérek, a rátok bízott vidéknek nyelvére fordítsátok le és hirdessétek ki. Midőn továbbá örömmel értesítünk benneteket arról, hogy a meggondolatlanul, de jóhiszeműen írott cikk szerzője előttünk őszintén és szívből fejezte ki ragaszkodását az e levélben kifejtett tanításokhoz és mindazt, amit a Szent Szék tanít, elvet és hibáztat, Isten kegyelméből kész tanítani, elvetni és hibáztatni, jóakaratunk jeléül apostoli áldásunkat küldjük.“ Róma, 1910 dec 25. X. Pius pápa. Látjuk, hogy a pápa egy szikrát sem kíméli Miksa herceget, s az mégis aláveti magát a lealázó fegyelemnek. Ahol ekkora a fegyelmezés, az engedelmesség és a tekintély uralma, ott érthető az a hatalom, amely ezekből származik. Az igy fegyelmezett hadsereggel nehéz, de a reformáció megmutatta, hogy lehet győzedelmes harcba is bocsátkozni.
