Evangélikus lap, 1911 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1911-02-25 / 9. szám

8. oldal

Evangélikus Lap 9. sz.

1911 február 25.

midőn az iskolához ragaszkodnak, hogy: „akié az iskola, azé a jövő“.

Ezt az elvet én tévesnek tartom. A tények mást igazolnak. Azt, hogy nem azé a jövő, akié az iskola, hanem azé, aki az élet igazságait fel tudja ismerni, azé, aki az életet meg tudja hódítani

Szép szó az a protestáns autonómia is, de csak messziről, mert a valóságban tisztségvásárlást s ennek révén a feudalizmus uralmát váltja ki. Nem egy egészséges oppoziciót érvényesít ez az autonómia a hatalommal szemben, hanem inkább felhasználtatni engedi magát a gentryvel, melynek áldozatkészségére rá van utalva. Jól látja a gentry azt, hogy a szekularizáció esetén ez a függési viszony meg fog szűnni s mert hiúságában mai hatalmi pozícióját félti, egész természetes, hogy fél a szekularizációnak árnyékától is. A gentry szerepét ugyancsak a történelemmel akarják igazolni. De hát ez is csak a múltban volt jó, akkor, amikor a nemesség, a közszabadság védőjeként jelentkezett forradalmi mozgalmainkban, de nem ma, amikor a nemesség nem népjogokat véd, hanem pozíciókat keres.

Hogyan mondhatnánk aztán a felvilágosodottságot és lelkiismereti szabadságot a protestanizmus karak- terisztikónjának ma, amikorszemem láttára, fülem hallatára egy protestáns gyűlésen egyik főgondnok megleckéztetett egy jogakadémiai tanárt azért, mert a ne temere breve ügyében, a főgondnokkál ellentétes véleménnyel felmerészelt szólalni. „Fiatal embernek szerénynek illik lenni 1“ Ezek voltak a rendreutasító szavak a különben is negyven tavaszt látott tanárhoz. így fest a gondolatszabadság a protestánsoknál.

Bízhatnak-e a haladás zászlóhordozói a protestantizmus segítségében vagy jóakaratában akkor, amikor az egyház modernül gondolkodó híveit a küzdőtérről leszorítani igyekeznek. Furcsa protestantizmus ez, melynek egyik oly vezető férfia mint Tisza István, társadalmi felfogásra nézve közelebb áll Apponyi Alberthez, mint Zsilinszky Mihályhoz.

Bízhatunk-e a protestantizmusban, amikor a modern filozófusként szereplő Sztehlo Kornélt letótozzák, Zoványi Jenőt, aki oly mély idealizmussal fejtegeti a reformáció egyházának mivoltát, akit Magyarországon kívül a protestantizmus büszkeségének tekintenek, a művelt világ szégyenére, tanszékétől, hivatalától fosztják meg. így gáládul sértik meg a gondolatszabadság elvét, pedig Sztehlo Kornél szerint „épen a gondolatszabadságban rejlik a protestantizmus ereje. Azé a gondolaté, mely a felekezeti korlátokkal nem törődve viszi az emberiséget előre.“ Kételkedni kell benne, vájjon meg- érdeli-e a mai protestáns egyház, legalább a hazai protestáns egyház azt, hogy vele a modern társadalom harcosai, mint tényezővel számoljanak ? Nem kell e inkább, mint kiillatozott, elszáradt virágot félredobni? Vájjon nincs-e oly helyzetben a mai protestantizmus,

mint a liberalizmus, mely egykor egyszersmind demokráciát is jelentett, míg ma inkább jelenti az osztályuralmat. Nem szemfényvesztés-e a protestáns jelző, a protestáns cégér, mely díszes kirakat mögött a reakció és konzervatív szellem dugárúját tartja raktáron az osztályuralom szolgálatára ?

Saját egyéni tapasztalataimból tudom, érzem azt, hogy a felekezeti szellem ápolása elvégre türelmetlenséghez vezet, de nem ad nyugalmat, nem ad boldogságot. A felekezeti szellem testvériséget szülni nem tud, ezért is veszi neki oly jó hasznát a feudalizmus.

Harkányi Ede mondta: „Az ember ma sem nél külözheti a reményt és vigasztalást, de ezt a szükségletet csak egy új észszerű vallás elégítheti ki.“ Teljesen osztom ezt a nézetét s hozzá teszem azt, hogy hit és vallás mindig fog lenni. Hiszen a szabadgondolkodónak is van hite, van vallása ; azonban az idők múltával, az idők változásával halad a hit is, más tartalmat nyer a hit is. Nekünk progresszivistáknak pedig épen a gondolatszabadság, az érzelmi szabadságnak elvénél fogva általában nem célirányos vallásellenes álláspontot elfoglalni. Inkább igyekezzünk az egyházakban található káros elemek hatását ellensúlyozni, a haladni kívánó elemekkel pedig az együttműködést keresni. Támogatnunk kell a modernizmust, támogatnunk kell azt, bármely egyház kebelében jelentkezzék is az. A modernizmus ma nemcsak a protestáns egyházban jelentkezik, hanem tán még inkább forrong a zsarnokilag kormányzott katholikus egyházban. Hallottam már szerzetestanárnak oly előadásáról, amelyet bátran elmondhattak volna egy szabadgondolkodó kongresszuson is. Ezzel a szerzetessel azonban még sem bántak el úgy, mint „szabadság és felvilágosodás egyháza“ Zoványival.

Sztehlo Kornél a modernizmusról írt művében mondja, hogy naivság arra gondolni, hogy a katholikus egyházat így reformálni lehetséges. Hátigaz az is, hogy a katholikus egyháznak a tekintélyre alapított szervezete s egész mivolta kizárja azt, hogy maga az egyház mint a lelkek felett uralkodó hatalom a modern eszméket befogadja; ez azonban nem zárja ki azt, hogy a modern áramlat a katholikus közönség s a Loisy abbékat produkáló paptanárság körében erősebb hódítást ne tegyen mint a protestánsok közt, akiknek hitbeli gondolkodását a csalhatatlannak elismert bibliának bámulása bénítja meg. A modern áramlat, lehet, hogy elsöpri a pápaság hatalmát, de nem fogja feltámasztani a protestantizmust, ha ez már belesülyedt a dogmák posványába.

Tévednek azok, akik azt hiszik, hogy a jövő hitbeli közéletének differenciálódása katholicizmus és protestantizmus közt fog végbe menni. Nem, Renannak kell igazat adni, aki azt mondja hogy: „két fajta hívő lesz, az egyik az abszolút hitű, mint a középkorban, a másik az, amely a betűt feláldozza és csak a szellemet őrzi