Evangélikus lap, 1911 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1911-12-09 / 50. szám

2. oldal.

1911. december 9.

Evangélikus Lap. 50. sz.

szakok részére fognak a pozsonyi egyetemen fakultást nyitni, a hittani fakultás még szóba sem került.

Egyetemes gyűlésünk amint tudjuk felterjesztést intézett a vallás- és közoktatásügyi miniszterhez, hogy most miután el lett határozva, hogy a debreczeni egyetemen felállítandó theologiai fakultás nem lesz közös, hanem kizárólag református, hallgasson meg bennünket a kormány az evangélikus fakultás kérdésében.

Ami igényünk evangélikus theologiai fakultás felállítására kétségtelenül jogos, sőt most miután a reformátusok egy ilyen fakultást kaptak, egyenesen a törvény által dekretált vallás- egyenlőségi elvbe ütköznék, hogy a reformátusok kapnak fakultást, mi pedig nem. Furcsa állapot is lenne, hogy a két testvéregyház, amely eddig együtt küzdött a vallásegyenlőségen ejtett sérelmek miatt, most egymással szembe kerülne és úgy néznének egymásra mint a kitagadott testvér a kielégített testvérre.

Igényünk jogosságát az kétséget nem szenved, a kormány is el fogja ismerni, de megint elő fog állani a szerencsétlen pénzkérdéssel és azt fogja mondani, áldozzunk mi is annyit a pozsonyi egyetemre mint amennyit a református egyház Debrecenre áldozott és akkor felállít nékünk is theologiai fakultást.

Még az is kérdés marad, hogy hol állítja fel azt. Annak, hogy evang. theologiai fakultás, pláne róm. kath. nélkül az udvarhoz oly közel fekvő koronázási városban felálííttassék, bizonyára lesznek ellenzői, akiket bizony az a körülmény, hogy Pozsony a mi protestáns vértanúinknak klasszikus földje az engedékenységre reá- birni nem fog.

A kilátások tehát elég kedvezőtlenek, de azért mindent meg kell kísérelnünk, hogy célt érjünk.

Meglátjuk, mire megyünk a kormánnyal. Bizonyára jó lenne, ha ott nékünk is oly hatalmas szószólóink lennének, amint voltak a reformátusoknak. Itt az ideje, hogy a mi vezérférfiaink mutassák meg mit tudnak a pozsonyi evang. theol. fakultás érdekében megtenni. Kérjük is őket erre, különösen azokat, akiket közülök a legerősebb szimpátiák Pozsonyhoz fűznek.

(Sz- o .)

A lelkész és az anyagiak*

A keresztyénnek egyik legnagyobb kincse a szabadság, az, amellyel Krisztus minket megszabadított (Gal. V. 1.). E szabadság pedig valójában nem más, mint teljes összhang a szentírás és élőhitünk között.

Mi is az összhang? Nézzünk egy példát. Összhang uralkodik — teszem azt — az egymást kölcsönösen tisztelő és szerető, az egymás iránt kölcsönösen gyöngéd és hű hitvestársak között. A kölcsönösség, mely ezen összhangnak oly elmaradhatatlan kelléke, — követeli, hogy a házastársak egymásra tekintettel legyenek s egymás természetéhez alkalmazkodjanak. Ezen kölcsönösség nélkül a házasfelek között úgy, hogy mindkét fél jogai épségben maradjanak és érvényesüljenek — anélkül, hogy egynek is a másik miatt türelmesen viselt szenvedés jutna osztályrészül, — harmónia el sem képzelhető. Ám azon összhangból, melynek a hívő és az Ige közt kell létesülnie, ilyen értelemben teljesen hiányzik a kölcsönösség. A fenn említett viszonynál módosulhat, sőt a legtöbb esetben az összhang létesítése egyenesen szükségessé teszi a gondolkozás és életmód megváltozását; e viszonyban azonban, melyben az ember és az Ige áll egymással, e módosulás, az alkalmazkodás egyoldalú: csak az emberre nézve lehető és kötelező, míg az összhang másik tényezője, az Ige, változatlan és változhatlan. „Az ég és a föld elmúlnak . . .“; „Más alapot senki sem vethet azon kívül . . .“ Az Isten a maga akaratát Igéjében — úgy, hogy az minden időben a mindenkori ember üdvére szolgáljon, — egyszersmindenkorra megállapította úgy, hogy ezen soha semmit nem változtat 0 s az ember sem változtathatja meg. így tehát, ha köztünk és az Ige között összhangot akarunk, csak arról lehet szó, hogy mi alkalmazkodjunk hozzá, hogy mi az Igét hitünk és életünk zsinórmértékéül elfogadjuk. Itt jegyzem meg, hogy amikor az Igét a hit zsinórmértékének elfogadom, a hit körébe foglalom a gondolkozást, a felfogást is épp úgy, amint az élet kifejező fogalma a beszédnek, cselekedetnek, általában minden életmegnyilvánulásnak.

Felvethető volna talán az alkalmazkodás lehe tőségének kérdése is; ámde ezt — tekintve az alkalmazkodás kötelező voltát — feleslegesnek tartom.

*

Az Ige szabályozó elveivel a hit és élet egész területét átöleli; úgy, hogy nincs hitkörébe vágó kérdés és nincs helyzet az életben, amelyre nézve az Ige normát fel ne állítana. Nem azt állítom ezzel, hogy a Bibliában a hit és különösen az élet mezején feltűnő ezer és ezer esetre külön-külön