Evangélikus lap, 1911 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1911-12-02 / 49. szám
1911. december 2. Evangélikus Lap. 49 sz 5 oldal A tanító 65 éves korában, amikor a lelkész nyugdíjba mehet, már régen nyugdíjban van, s fölvett összesen 95.000 K vagyis 31.000 K-val többet mint a lelkész. A bíró átlagos előlépés mellett, 117.000 K-nát vesz föl, tehát 53.000 K-val többet mint a lelkész, vagyis majdnem kétszer annyit: 4800 K-val megy nyugdíjba, vagyis éppen 3-szor annyit kap a nyugdíjban évenkint, mint a lelkész hivatalos működésben. A megyei hivatalnok, aki főszolgabíróságig megy föl, kap összesen 40 év alatt 133800 K-nát, 69.000 koronával többet mint a lelkész, vagyis két- annyit. A tanár képzettsége megfelel a lelkészének, de megélhetési viszonyai sokkal kedvezőbbek, gyermekei nevelésére keveset költ, mellékjövedelemre is szert tehet; a tanár 30 évi szolgálat alatt kap 134.000 K-nát, éppen kétszer annyit, mint a lelkész; 5400 K-val megy nyugdíjba, 52—53 éves korában; 65 éves koráig felvesz tehát 180.000 K-nát, vagyis 116.000 K-val többet mint a lelkész. Van tehát okunk is, jogunk is panaszkodni! Elismerem, tudom, hogy az egyenlőség elve miatt nem emelheti az állam a protestáns lelkészek kongruáját, mert akkor emelnie kelsajátitottak. Lelki szépség azonban befelé mutat. Az embert arra kötelezi, hogy befelé, a lelkének óljen. Ne szakítsa meg az összeköttetést a világgal, vegyen részt a társadalmi életben, de ne feledkezzék meg önmagáról sem. Igyekezzék mélyíteni tudását, szépíteni világnézetét és érezze mindenekelőtt azt, hogy mindaz, amit magának fáradsággal megszerzett, nem arra való, hogy vele az embereket elkápráztassa, hanem hogy önönmagát növelje és életboldogságát eszközölje. Mert minden műveltségnek, lelki szépségnek az a végcélja, hogy az emberi életet tegye szebbé, tartalmasabbá harmónikusabbá, nemcsak önönmagunkra, de embertársainkra nézve is. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha mindenki azon a téren, ahova az isteni gondviselés helyezte, igyekszik kötelességének megfelelni. Az igazi művelt nő vagy férfi boldogságát az élethivatás beteljesítésében kell, hogy keresse. Aki hivatását csak egyoldalúlag teljesiti s hivatásának egyes rá nézve kényelmetlen kötelmei elől kitér, annak a műveltsége sem lehet igazi, annak a műveltsége is egyoldalú. Itt meg kell emlékeznem arról a visszaélésről, mely különösen a nők világában észlelhető. A mi időnkben, az úgynevezett művelt nők, visszaborzadnak a testi munkától. Válságos lenézéssel beszélnek arról a munkáról, amely a konyhában lene olyan felekezetek papjaiét is, amelyek azt a magyar nemzettől nem érdemlik meg. De hát ezért az szenvedjen, aki megérdemli, megszolgálja, igaz hazaszeretettel viszonozza, aki a hazáért élt, dolgozott, szenvedett évszázadokon keresztül?! A kongruánál az egyenlőség elve most is csak csalódás, vagy ámítás, csak a kulcs egyenlő, az eredmény legjobban éppen az egyenlőséget sérti! Lássuk csak ezt is közelebbről! Bő segélyt ad annak az egyháznak, amely eddig terhet nem igen vállalt, ellenben keveset ad annak, amelynek hívei eddig is megerőltették magukat! Megadja az egyenlő kiegészítést azon egyház lelkészeinek is, melyet óriási jövedelmekkel látott el már az állam bőkezűsége ezer éven át, legkevesebbet ad annak, a mi egyházunknak, amelyet századokon át kizárt javaiból s amelytől birtokait engedte elfoglalni az üldözések idején a gazdag egyház javára. Hát nem lelkészek, tanítók ellátására, templomok, iskolák építésére kapták a katholikusok az alapítványokat, hát most megszabadulván a bandérium stb. tartás terhétől, nem birná papjait tisztességesen fizetni? Hát nem milliókat hagynak-e katholikus püspökök rokonaikra a vagy szobában várja őket. Mint ők mondják, szellemi életet óhajtanak inkább élni, mint testi munkát végezni. Rendkívüli ügyességgel élezik ki az ellentétet, képzettségük és munkakörük között. Azt mondják, hogy a férfiak inkább lehetnek boldogok, mert szellemi képzettségüknek megfelelően szellemi munkát végezhetnek. De micsoda igazság van abban, hogy egy nő, aki magasabb vegytant tanult — főzzön mint egy szakácsnő, egy nő, aki irodalmon növekedett — takarítson mint egy szobalány, egy nő akiben az iskola, vagy az ólet kifejlesztette a művészi hajlamot — mosogasson mint egy utolsó cseléd! És egyáltalán ezek a házi foglalatosságok művelhetik-e lelkét? Vájjon ellenkezőleg nem dur- vitják-e el? Vájjon előmozdithatják-e annak a megszerzésében, amit én lelki szépségnek nevezek ? Én azt felőlem rá, hogy igon. Minden, még a legközönségesebb munka is, amit az ember lélekkel végez, az embernek az egész jellemére, egyéniségére kihat. Olvastam egy rendkívül szellemes leírást a házi foglalatosságok jellemképező erejéről. A cime: ,,Mit tanulhatunk a portörlésből?“ Két testvér szerepel benne. A fiú tenyerébe hajtva fejét, tanulja a latin leckét, a nővére pedig törölget a kitakarított szobában. A fiú nem állhatja meg, hogy a leány kicsinyes munkája fölött ne évődjön és azt a megjegy-