Evangélikus lap, 1911 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1911-01-01 / 1. szám
2. oldal. Evangélikus Lap. 1. sz. 1911. január 1. Lapunk programmjához. Szívesen üdvözlöm az „Evang. Lapot“ az 1. szám megjelenése alkalmából. Gazdag programmot tűzött maga elé. Ev. egyházunk jogainak és önkormányzatának ellenőrzésére és minden külső és belső támadás ellen való megvédésére, ha valamikor, úgy napjainkban igen nagy szükségünk van. Egyházi jogászaink legyenek itt az éber őrállók s ő tőlük várjuk és kérjük alkalomadtán a kezdeményezést és az irányítást. Autonómiánkon nem egy helyütt, rést ütöttek, pedig arra nemcsak hitelvi és egyházkormányzati, hanem még hazafias szempontból is van és lesz szükségünk. Különösen fő- és középiskoláink az állami támogatás dacára, a jövőben is egyházunk veteményes kertjei maradjanak. Hit dolgában igenis „a refomáció elveihez“, jobban mondva: a bibliai igazságokhoz hívek maradjunk. Azok hirdetésében és energikus képviseletében pozitivek legyünk, de azok tudományos felfogásában „a haladni vágyó, a kor igényeit kielégíteni törekvő evang. szabadság és felvilágosodás“ álláspontjára helyezkedjünk. Evang. keresztyénségünk a modern eszmevilág összes jogosult követelményeinek kielégítésére képes, — épp azért be kell azt vinnünk a mai szociális mozgalmakba is. Egy Uhlhorn és Nathusius szerint az az egyház lesz a győztes, amelyik leginkább hozzájárul a szociális kérdés, mint első sorban „morális kérdés“ megoldásához. Sz.rkesztőnk a múltkori lelkészi értekezleten _____ Karácsonyi motívumok az irodalomban. A karácsony mint a költői ihlet tárgya és motívuma, s mint az irodalom elsőrendű alkotásai staffage-zsa, derült és meleg poézisével érthető hatást gyakorolt mindig a teremtő elmékre. Mély szimbolikájából egyaránt merített a lírai költészet, az elbeszélő irásmű és a dráma. Nemcsak egy aktuális cikk efemer tartalmának szolgálhat tehát anyagául a karácsony Írott és kifejezett költészete, hanem kultúrdokumentuma lehet az emberi lélek eszméinek, világfelfogásának és egész fejlődésének, ha az irodalommal való szerves összefüggésében nyomozzuk s abban a hatásában világítjuk meg, melyet századokon át a legújabb időkig gyakorolt a poétái fantáziára. Persze anakronizmus, ha p. o Raupach nálunk is jól ismert „Molnár és gyermekében“ az ötödik felvonás ban egy vendéglő fehérrel terített asztalán aranyfüsttel, gyertyákkal, tarka papirpántlikákkal teleaggatott díszes karácsonyfa ágait tárja elénk, mert a XVII-ik század kezdetén ott, ahol a darab játszik, Sziléziában, nem ismerték még a karácsonyfát. Igaz hogy Goethe is említi már „Werther keservei-ben“ s nemkülönben Jean Paul „Flegeljahre“-jában, de a történeti igazság az, hogy még alig több száz événél, hogy az első karácsonyfa Thüringiából és a harzi erdőségekből az északnémet városok piacára került, ahonnan hozzánk néhai József palatínus württembergi származású neje, Hermina főhercegnő és a humanisztikus téren, de megmutatta azokat a szociális feladatokat, teendőket, utakat és irányokat, amelyeket egyházunknak saját érdekében követnie kell a jövőben. A keresztyénség vallásos erkölcsi világnézetében van meg a szociális kérdés lehető megoldásának a titka. Lapunk továbbá helyesen mondja, hogy a hithűségre s a meleg egyházszeretetre való minden törekvésünk mellett „más vallásfelekezetekkel szemben a jézusi szereteten alapuló türelmesség alapján“ kell álla- nunk. Mindaddig azonban, míg a klerikális római egyház tőlünk a keresztyén jelleget megtagadja s bennünket eretnekeknek minősít, vele Tschackert polémiájának találó szava szerint: „a smalkaldi cikkek hangján“ kell beszélnünk. S azután ne feledjük, hogy a római egyház merev dogmatizmusával, mint valóságos „corpus mortuum“ a tudományos theologia teréről leszorult, hogy aztán szociális politikai téren annál gazdagabban arassa külső sikereit a protestantizmustól kölcsönzött fegyverekkel. Ott ahol a dogma korrigálja a bibliát és a történetet s a hatalmi érdek dominál a keresztyén- ségben: haladásról és fejlődésről szó sem lehet. Egyháztársadalmi és politikai tekintetben azonban tőle sokat tanulhatunk. E végből elég összehasonlítanunk a kath. nagygyűlések s a Prot. írod. Társaság munkásságát. A ref. egyházhoz való viszonyunkban helyesen hangsúlyozza lapunk „az egyetértés s aTestvéries összetartás kapcsait“. Sajnos, ma talán távolabb vagyunk az uniótól, mint valaha. Nagy hibákat követtünk el a múltban az különösen a kisdedóvás terén oly nemes buzgósággal működő Brunsvick Teréz grófnő révén terjedt el. Nem egyéb tehát történelmi falsumnál, ha későbbi képeken és illusztrációkon magát Luthert is háznépével együtt a karácsonyfa körül látjuk seregelni. A bécsi Burgszinház egykori nagy művésze, Anschütz emlékirataiból különben tudjuk, hogy ő volt az első, aki a karácsonyfát Bécsben meghonosította, s aki az első fölgyujtott fenyőfát a halhatatlan dalköltővel, Schuberttel együtt a megváltó születését jelző harangok ünnepi zsongása közt áhítattal állta körül. Az irodalom és művészet eszményei dajkálták tehát a karácsony gondolatának költői megérzékítését, nem csoda ha az irodalom és művészet később is szeretettel fordult a tiszta emberi indulatok amaz üdítő forrásához, melyet a karácsony hangulata fakaszt a lélekben. Az osztrák népköltő, Anzengruber„HeimgTunden“-je egy karácsonyest keretében játszik le s népszerűségében a „Tékozló“ hires gyaludalával vetekedő hangját találta el a karácsonyi ünnep magasztos érzelmeinek ama kupléjában, mely igy végződik: „Und Weihnachtszeit und Weihnachtszeit Taugt einmal nur im Jahr.“ Az észak havas karácsonya, ragyogó zúzmarájával ad bájos foglalatot Ibsen „Nórája“, a „Baba-otthon“ első jelenetének, amikor a szeszélyes asszonyka csomagokkal megrakodva, dalolva, trillázva lép a szobába, nyomában a karácsonyfa terhe alatt roskadó hordárral, majd vidám nevetgélés közt bujósdit játszik gyerme
