Evangélikus lap, 1911 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1911-11-04 / 45. szám

1911. november 4

Evangélikus Lap. 45. sz.

7. oldal

Köszönjük az érdemes szerkesztőnek, hogy velünk o keserű és fájdalmas hírt közölte, hogy az állam legmostohább gyermekei mi lelkészek vágjunk ; köszönjük szives, ügybuzgó gondoskodását mirólunk, de engedje meg, hogy a jövő magatartásunkra vonatkozó jóindulatú tanácsait nem követhetjük minden tekintetben.

Teljesen igaza van az érdemes szerkesztő úrnak abban a tekintetben, hogy hibás nyomon halad az, aki a mi anyagi helyzetünknek gyökeres javulását csak az államsegélytől, különösen pedig a kongnia felemelésétől várja. Tény az, hogy az az egyház, melynek mi szolgái vagyunk, elsősorban illetékes és köteles a mi anyagi sorsunkról gondoskodni. Mert annak az egyháznak vagy vau reánk szüksége, vagy nincs s ha van, amint tényleg van szüksége, nem ruházhatja át a maga köteles gondoskodását másra, hanem maga felelős azért legolsősorban. Sok mulasztás történt e tekintetben, sok mindenről tárgyaltunk már is, de ami legsürgősebb, ami az egyháznak a legvitahsabb dolga volna a lelkészi kérdést, a lelkcszi ügyet egyetemlegesen és egységesen elintézni, szervezni és megoldani, arra ritkán gondolunk, vagy ha gondolunk is, keztyüs kézzel bánunk vele.

Igenis beszélhetünk arról s kell is beszélnünk a zsinat tartásának szükségességéről, sürgetnünk kell a zsinattartást, melynek feladata leend a lelkészek anyagi helyzetének rendezése, ámde ismerve a mi lassú és hosszadalmas alkotmányos eljárásunkat, a lelkészek anyagi helyzetének kérdésé oly hosszú időre halasztást nem szenvedhet, mert e téren a baj eminens, halasztást nem tűrhet, azt, ha ideiglenesen és átmenetileg, de már most orvosolni kell. Az életviszonyok körülöttünk annyira megváltoztak a drágaság, különösen a legszegényebb jövedelmű és rendesen nagyszámú protestáns lelkészek családjaira, annyira nehezedett, hogy itt évekig várni nem lehet. A számos család gyermekeinek kenyér, ruha, iskoláztatás már ma kell, melyet az 1600 koronás kongrua kielégíteni nem képes; de évekig sem várhat nagyobb baj és egyéb megpróbáltatások nélkül. Azért mondom, hogy az érdemes szerkesztő úr javaslatait nem követhetjük minden tekintetben, nem különösen azt, hogy mondjunk le ezúttal a deputációk útján való kéregetéstől s ehelyett vessük latba minden erőnket, hogy az egyetemes gyűlés a kapott és kapandó államsegély hováfordí- tása iránt szabad kezet nyerjen Nem követhetjük e tanácsot azért, mert hiszen múlt évi dec. 1 -én úgy a miniszterelnök, mint a kultuszminiszter az evangélikus egyház hivatalos küldöttségének kijelentették s megigórték, hogy az 1912. évi költségvetésben gondoskodni fognak a lp'készi kongrua felemeléséről. Ez egy komoly állúmi nyilatkozat volt, illő tehát, hogy az egyetemes közgyűlés részéről kiküldött bizottságnak, illetőleg magának az egyetemes gyűlésnek mondja meg a kormány ismét hivatalosan, miért nem akarja beváltani Ígéretét, mi a célja, terve, álláspontja a jövőre nézve ez ügyben ? Egyesek, bármily tiszteletreméltók, hírmondók lehetnek, azonban a hírközlésnek ezen módját nem vehetjük hivatalos értesítésnek. Szerintem azért kell a hivatalos bizottságnak újból elmenni a miniszter urakhoz, hogy őket ígérőtök beváltására újból felszólítsa s tőlük a kormány álláspontját o tekintetben meghallgassa.

Nagyon szomorú volna, ha a hivatalos kormány- nyilatkozatoknak, csak annyi értékük volna, hogy a tegnap megigértet, ma nem ismerje kötelességének. Különben is, itt nemcsak kötelező kormánynyilatkozatról, hanem a koalíciós kormány idejéből eddig be nem váltott trónbeszédi kötelességről is van szó. Ne felejtsük el a dolgok történeti összefüggését és logikai sorrendjét. Beszélhetünk mi arról, vájjon fentartsuk-e vagy törüljük-e el teljesen a kongruát. Beszélhettünk volna erről különösen akkor, mikor a kongruát felajánlotta és törvényszerűen rendezte az állam, azonban ma e történeti jogalapról, addig míg a kérdés, a lelkészek fizetésének ügye másképen rendezve és biztosítva nincs, semmiképpen le nem léphetünk. Az állam az összes hazai elismert és bevett feleke- zotckkel szemben a kongrua álláspontjára helyezkedett, 1898-ban az 1600 koronás kongrua lehetett maximum, ma azonban a megélhetési viszonyok változásával minimumra változott; míg a kongrua álláspontján állunk s ma csak ezen állhatunk, az állam kötelessége a minimumot ismét maximumra kiegészíteni. S nem állhat meg az az indokolás, hogy most a görögkeleti lelkészek fizetésének kiegészítésére több millió kellene, azért az állam nem egészíti ki az evangélikus lelkészek fizetését sem, kiknek fizetéséhez aránylag, mint tudjuk, az összes felekezetek között az állam a legkisebb kiegészítéssel járul hozzá, mert az evangélikus nép lelkészeinek méltányos fizetése érdekében a legnagyobb áldozattal s önmegterheltetéssel járul hozzá.

De továbbá a három megjelölt egyházi célra adott és felemolt segélyt sem vonhatjuk el azoktól, ha nem akarjuk őket rendeltetésükben megzsibbasz- tani és meggyöngiteni, nem tehetjük ezt különösen az egyetemes nyugdíjintézettel szemben, melyet minden megrázkódtatástól megóvnunk föltétlenül kell s meg nem bocsátható mulasztás, hogy a 3 milliós államsegély még mindig nem törvényszerűen állandóan biztosított, hanem csak egyszerű költségvetési tétel.

Nézetem szerint azért a legsürgősebb teendő az, hogy az egyetemes gyűlés hívja fel a kormányt Ígéretének beváltására s a kongrua felemelésére szükséges összegnek már a most tárgyalás alatt lévő