Evangélikus lap, 1911 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1911-10-14 / 42. szám
1911. október 14. 7. oldal Evangélikus Lap. 42. sz. melyek az evangélioini túlbuzgóságnak évszázados szinhelyéül szolgáltak és csak arra kérem az Egek Urát, hogy a nemsokára építendő, a kor igényeinek és a meggyarapodott gyülekezet számarányának megfelelőbb monumentális új hajlékban is azon régi szellem maradjon fenn éppen, amelynek ezen roskadozó ódon falak évszázados néma tanúi voltak. Egyik igen szép tanát képezi egyházunknak, — melyre legyen szabad figyelműket eme pillanatokban is felhívni, — azon különbség, melyet a látható és láthatatlan ogyház között tesz. Mig az előbbeni a hitsorsosoknak hitéleti szükségleteik kielégítésére alkotott földi közülete, az emberi kor gyarlóságának nyomaival, addig a másik, amely felé törekednünk kell, maga a tökéletesség, a tiszta, abstrakt J>eresz- tyénség; s bár a kettő közti távolság oly mérhetetlen nagy, mint ahogy a geometria is tanítja a párhuzamos vonalakról, hogy ezek csak a végtelenben találkoznak: hivatásunk mégis folyton a jobbért küzdve a tökéletesedés utján haladni, még ha tudjuk is azt, hogy a végcélt teljesen elérnünk meg nem adatik. Meg kell elégednünk, ha csak egy porszemmel, egy téglával hozzájárulhatunk ezen nagy műhöz, mely közelébb visz minket rendeltetésünk céljához. A cél halál, az élet küzdelem és az ember célja a küzdés maga! mondja Madách Imre és ebben kifejezi a költő az emberiség egyetemes történelmének kivonatát; mert ha a célunkat cgyköny- nyen elérhetnék anélkül, hogy ez egy újabb végcélt nem vetítene ki magúból, akkor ez valóban az emberi küzdés „halálát- jelentené. Ha tehát a végcélt nem is érhetjük el teljesen soha, de ha a cél nemes és nagy, érdemes annak viszonylagos megközelítéséért is erőink legjavát a küzdelembe vinni. Hivatásunk: küzdeni, bízni, hinni és remélni! Ezen küzdelemhez kérem az Önök lelkes közreműködését és ajánlom fel a magam részéről mindenkoron hűséges szolgálataimat! Reflexiók a „Panasz evang. elemi tanitók ellen“ c. cikkre. Napról-napra merülnek föl oly panaszok, melyek egyes evang. felekezeti tanítóinknak egyházunk s lelkészeinkhez való viszonyát mint sötétebb színben tüntetik föl. Csak a közel múltban nehezményezte a iúróci em. esperese, hogy a nagyjeszenci tanító a legdurvább hangon levelez vele s rendelkezéseinek végrehajtását egyenesen megtagadja; majd a Besztercebányán tartott gyámint. gyűlés előestéjén szóba került, hogy Nógrádban állítólag oly tanító is akadt, aki a templomot fölösleges dolognak minősítette. E lap szept. 23-iki számában elszomorító példáját olvassuk annak az áldatlan állapotnak, amely teljesen megbénítja úgy a lelkész mint a tanítónak az egyház fölvirágoztatása érdekében már kötelessóg- szerüen is kifejtendő működését s melynek nem lehet más következménye, mint a felettes egyházi hatóságnak szigorú közbelépése. Tény, hogy egyes tanítók azt hiszik, hogy „miután őket az állam is fizeti, nekik már az egyházi hatóság nem parancsol“; de en a fegyelem moglazulásának okát nem e félszeg fölfogásban, hanem abban találom, hogy tanítóinknak fiatalabb nemzedéke idegen jellegű tanítóképzőkben nevelkedvén, az ott hirdetett eszmékkel magokba szívják a lelkész, mint iskolaszeki elnök ellen való ellenszenvet s különösen abban, hogy u tanítók nagy része nem ismeri egyházi alkotmányunkat és csak a legritkább esetben vesz számszerű tudomást azokról az óriási anyagi áldozatokról melyeket híveink a hazai tanügy oltarara hoznak s arról a morzsáról, mellyel iskolafentartó egyházközségeinket az államkincstár segélyezi. A tanító a lelkész munkatársa és mint ilyen joggal számíthat arra, hogy őt az egyházközség vezetője magasztos mimkujáb in támogassa ; de egyszersmind a gyülekezet alkalmazottja is s e minőségében a lelkésznek, mint ellenőrzőjének (E. A. 63. § d.) utasításait kellő tisztelettel fogadni s teljesíteni tartozik (1907. XXVII. t. c. 22. £ h.) és semmi körülmények között nincs arra följogosítva, hogy az iskola- fenntartó egyházközség egyik kormányzójának (E. A. 62. §) hivatalos ténykedését birálgassa, annál kevésbé törhető, hogy vele szemben oly illetlenül, kihívó modorban viselkedjék, mind azt I. Z. tanító tette. Nem tudok oly lelkészt elképzelni, aki kötelességeit híven teljesítő tanítóját üldözné, lebecsülné, de ha mégis megesuék, hogy valamelyikünk hivatalos hatalmával visszaél s törvénytelenül jár el, a megtorlás akkor sem tartozik az érdekelt tanító, hanem a lelkész felső hatóságának hatáskörébe. De hát hány tanító van, akinek mindezekről minden kétséget kizáró tudomása van ? Sajnos nagyon sokan vannak, akik egyházunk törvénykönyvét nem is látták, annál kevésbé forgatták. Ezt a visszás helyzetet megszüntetni lesz hivatva „Az ág. hitv. ev. egyház elemi népiskolai tanítóinak szolgálati viszonyait meghatározó egyetemes szabályrendelet.“ És erős az ón meggyőződésem, hogy a tanító és lelkész között fölmerülő torzsalkodások, ha nem is szűnnek meg teljesen, de minimumra szállnak le, ha egyet, gyűlésünk a bányai egyházkerület javaslatát elfogadva a jóváhagyás alá kerülő szab.-rend. függelékeképen taxatíve elősoroltatja mindazokat az eseteket, amelyek az egyházi, illetőleg fegyelmi vétség ismérvét megállapítják (E. A. 324—326, 328. §§.
