Evangélikus lap, 1911 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1911-01-28 / 5. szám
1911. január 28. Evangélikus Lap 5. sz. 5. oldal A Boromaeus Encyklika történelmi megvilágításban/ (Folytatás.) (Sz-o.) Magyarországon mi protestánsok ugyan szintén megbotránkoztunk az encyklika támadásán, nagyobb vizet azonban nem zavart még az a körülmény sem, hogy a kalocsai érsek az encyklikát egyházmegyéjében kihirdette, egyrészt talán azért nem, mert a miniszter- elnök a hozzáintézett interpellációra adott válaszában a királyi tetszvényjog érvényben létére utalva, biztosította az országgyűlést, hogy a kormány a vallási békét megzavarni nem engedi, másrészt talán azért is, mert mi magyarok nem igen törődtünk azzal, hogy milyen véleménye van a római pápának a protestantizmusról és a protestáns reformátorokról. Nem is volna okos dolog Magyarországon e miatt valami háborúsdit kezdeni. Nálunk az a klerikális mozgalom, amelyet egy korábbi felolvasásomban * ismertettem, ugyan még mindig munkálkodik, de az utolsó képviselőválasztások tanúságot tesznek arról, hogy az a 25 éves aknamunka, amelyet a klerikálisok kifejtettek, dacára az óriási megfeszítéseknek, a katholikus sajtó által hirdetett nagy sikereknek és az elmúlt államkormány el nem tagadható támogatásának, nálunk hiábavaló volt és mindinkább alaposnak bizonyul az a reményünk. hogy a magyar nép bármily hangzatos pápai encyklikák által magát a békés együttműködés teréről elzavartatni engedni nem fogja. Ha mégis az „Edité saepe“ encyklikával foglalkozunk, ezt inkább azért tesszük, mert egy nagy többségében róm. katholikus vallásúaktól lakott ország művelődésére nem lehet közömbös, ha az egyik vallásfelekezet szuverén és csalhatatlannak mondott feje oly dolgokat állít felőlünk és elődeinkről, amelyek a történelmi igazsággal merően ellenkeznek. Indokoltnak véljük tehát, ha tisztán tudományos szempontból „sine ira et studio“ rávilágítunk arra, miként homályositja és ferdíti el a történelmi igazságot Krisztus urunk földi helytartója az „Edité saepe“ encyklikában. Abban teljesen igaza van az encyklikának, hogy a reformáció keletkezésének korában az igazságnak felismerése megzavarva és elhomályosítva volt és hogy ezt a zavart és eltérést az igazságtól az emberek önzése és szenvedélyei okozták. Csakhogy ezt a nagy zavart és erkölcsi romlást nem a reformátorok okozták, hanem az erkölcsi romlásnak és az igazságtól való eltérésnek felismerése okozta a reformációt. Midőn a romlatlan lelkű, ideális felfogásoktól eltelt fiatal szerzetes Luther Márton Rómába ment, borzadva látta azt a posványt, amelybe a XV. századbeli pápaság a kereszténységet jutatta, megbotránkozott azon, hogy az áldozópap abban * A klerikális mozgalom Magyarországon. Felolvastam a Dávid Ferenc egyletben 1910. január hóban. a pillanatban, amidőn a miseáldozatot végezte, isten - tagadó szavakkal becsmérelte az áldozatot. A XV. század végén (1492-1503) uralkodott az a VI. Sándor pápa, aki egész életében csak világi élvezetek, vágyainak és becsvágyainak kielégítése után törekedett. Mindig csak azon járt az esze, miből húzhat több hasznot, miáltal szaporíthatja fiainak hatalmát és vagyonát. Abban a korban ugyanis semmi különös nem találtatott abban, hogy a római pápának fiai voltak, akik persze — miután pápákul rendszerint már aggastyánok választattak — többnyire még mint kardinálisfiúk születtek, de midőn apjuk Péter apostol székébe ült, mint a pápa fiai nyilvánosan elismertettek és nagy befolyásra és hatalomra tettek szert. VI. Sándor pápa fia volt az a hírhedt Borgia Cézár, aki miután a családjával ellenséges viszonyban állott Sforzákat, Malatestákat és Manfredieket elűzte és birtokaiktól megfosztotta, saját barátai és rokonai ellen fordult. Ármányos módon kiszámított kegyetlenséggel kelepczébe csalta barátait és irgalom nélkül életüket vevén, birtokaikat, hatalmába kerítette. Saját testvérét^ mert tőle befolyását féltette, a Tiberbe dobatta, orgyilkost bérelt sógora Arragoniai Alfonz meggyilkolására és midőn arról értesült, hogy megsebzett sógora életben maradt, felkiáltott: „ami nem sikerült nappal, sikerülni fog este“. Betört hálószobájába és a magával hozott hóhérral megfojtatta a szerencsétlen embert. A pápa kedvencét, Perotot, aki Borgia Cézár gyilkos tőre elől a pápa karjaiba menekült, ott szúrta le Césár saját- kezüleg. Az áldozat vére a pápa arcába szökött. Krisztus földi helytartója ezeket a bűntetteket nemcsak elnézte, hanem maga is részes volt bennük. Volt szeretőjének leányával, a hírhedt Vanozza Rózával pápa korában is fentartott viszonyából négy fia és egy leánya született. Leányával Borgia Lukréciával vérfertőztető viszonyt folytatott.' Ismételve férjhez adta és ha egy férj útban volt, méreggel el lett távolitva. A Borgiák mérge hírhedté vált és végre maga a pápa esett áldozatául. Egy Corneto nevű igen gazdag kardinálist meg akart mérgeztetni, hogy örökségét elkaparítsa. Erről a kardinális értesülvén, megvesztegette a pápa szakácsát, hogy azt a mérget, amelyet a pápa neki szánt, adja be a pápa ételébe. Ez megtörtént és a pápa attól a méregtől halt meg, amellyel mást akart elpusztítani.** A keresztény hit és a tiszta erkölcs a XV. század végén és a XVI. század elején annyira sülyedt volt, hogy egy egykorú olasz író szerint X. Leó pápa korában Rómában nem tekintették művelt embernek azt, aki a kereszténység felől téves nézeteket nem vallott. A pápai udvarnál a katholikus egyház dogmáiból, a szentírás tartalmából tréfát űztek, divatba jött a kereszténység alapelveit gáncsolni, a hit titkairól megvetéssel beszéltek. Maga X. Leó pápa egy alkalommal midőn a * Patuzzi: Geschichte der Päpste. 891. I. *' Ranke idézett munkája. I. 34. I.
