Evangélikus lap, 1911 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1911-07-01 / 27. szám
4. oldal. Evangélikus Lap. 27. sz. 1911. julius 1. Azután számolni kell .a nemzetgazdaság törvényeivel is. Hogy egy papnak, a ki öt—hatszáz lélek lelki szükségletét kiszolgálja, akinek néha heteken át funkciója nincs, aki tehát többnyire contemplativ életet él, a mai korban, amidőn a munka jutalma a végzett munkával bizonyos arányt tart, annyi jövedelme legyen mint annak a szellemi munkásnak, aki reggeltől estig fárad és a megrogyásig dolgozik, azt senki sem követelheti, ha tehát azt akarjuk, hogy a lelkész jövedelme fokozódjék, tessék arról is gondoskodni, hogy a lelkészi munka mennyisége is fokozódjék, ami kisebb egyházközségek egyesítése folytán automatice be fog következni. Addig is, míg a lelkészek anyagi helyzetének megjavítása ezen a módon keresztülvihető lesz, ami egy generáció elmúlta után fog csak bekövetkezhetni, mert a szerzett jogokat respektálni kell, szegényebb lelkészeink, akik munkával túlterhelve nincsenek, jelentékenyen javíthatnak sorsukon, ha valamely tisztességes mellékkereset után néznek. Teszik azt most is, hiszen tudvalévő, hogy falusi papjaink foglalkoznak mezőgazdasággal, bortermeléssel, állat- tenyésztéssel és a mezőgazdaság mellékágainak művelésével. A tisztességes munka nem szégyen és azzal a felfogással, hogy a pap azért mert honoratior, más tisztességes munkát nem végezhet, a mai demokratikus társadalomban szakítani kell. Lelkészi kötelessége természetesen az első, ezt semmi mellékfoglalkozás miatt elhanyagolni nem szabad. De szabad óráit hasznosítsa, tudását értékesítse és a tisztesség határain belől pénzeljen abból, amihez ért. Az intelligens ember részére akad még faluhelyen is egész tömege a mellékfoglalkozásoknak, amelyekből azt a hiányzó jövedelmet, amelyet silányul dotált parochiájából húz," kiegészíteni lehet. Aki persze pipaszó mellett búsul sorsa felett és szabad óráit elkaszinózza, az nyomorogni fog és abból se a közegyház se az állam urat teremteni nem fog. Óra et labora! ez legyen papjaink jelszava és kevesebb okuk lesz panaszkodni. A torzsai evang. konfírm. Otthon 19tt. évi jelentéséből* Eleinte az volt a szándékunk, hogy Otthont teremtsünk oly evangélikus gyermekek számára, kik a szórványban, iskolától és templomtól messze laknak s minden vallásos oktatás nélkül felnövekednek. Ezeket az elhagyott gyermekeket akartuk évente a téli időszakra, tehát 3—4 hónapra intézetünkbe felvenni s őket mindaddig lelki oktatásban részesíteni, míglen evangéliumi hitükről bizonyságot tesznek a gyülekezet színe előtt s megkonfirmáltatnak s ez a tervünk bizonnyal nem került volna nagyobb összegekbe. Ámde Istennek szent akaratjából másként történt. Amidőn az emberek intézetünknek hírét vették, áradatként folytak be a levelek s kérvények az ország minden részéből, melyekben nem kevesebb, mint nyolcvankilenc gyermeket ajánlottak felvételre. O, s mi nem is sejtettük, hogy a mi evangéliumi gyermekeink közt ily óriási a nyomor 1 Mi természetesebb, minthogy mindezeket nem lehetett a kezdet nehézségeivel küzdő intézetbe felvenni! Mit tehettünk ? Hogy igazságosak legyünk, nem maradt egyéb hátra, mint a legelhagyotottabbakat közülük felvenni s ezek legkiváltkép oly szegény árvagyermekek valának, kik, ha azonnal fel nem vesz- szük őket, evangéliumi egyházunk számára elvesztek volna. Magától értetődik, hogy ezeket a gyermekeket, kiknek éppenséggel nincs senkijök, nem tarthatjuk csak, miként azt eleinte terveztük, 3—4 hónapig, hanem akárhányat közülök tán évekig kell ápolnunk. így vált a mi Konfirmándus Otthonunkból Árva- és Szeretetház. Természetes, hogy ezzel felelősségünk is sokkal komolyabb lön. Tör- lesztenünk kell a nem éppen jelentéktelen építési adósságot s ehhez járul, hogy minduntalan újabb gyermekeket jelentenek be, akiket kénytelenek vagyunk lelki oktatásra, testi ápolásra felvenni. De nem csüggedünk 1 A hű és igaz Isten, aki bizalmunk és erősségünk s akinek nevében a művet megkezdettük, bizonyára találni fog utakat és módokat s miként eddig, hozzánk vezérli a jövőben is a könyörülő szíveket és áldozatkész kezeket! Másként az nem is lehet! A jó Isten nem hagyhatja el ezeket a szegény gyermekeket. Aki ezeket a kérvényeket áttekinti, annak összeszorul bánattól és részvéttől a keble. Az egyik fiúcskától imigyen írják : Szülei a múlt évben haltak el, azóta nagyatyjánál volt, aki szegény napszámos; de néhány nap előtt az is elhunyt s a szegény gyermeknek nincs a jó Istenen kívül senkije a földön, Nagyatyja temetése után mindenfelé keresték és sokáig nem lelhették meg, míg késő este ott találták a szomszéd istállójában — alva s a könnyek még akkor is áztatták szomorú orcáját! Azon kis leányról, ki a legalsóbb lépcsőfokon, jobbfelől a második helyen ül, jelentik: Édesanyja, ki albérletben lakott s kit holtbetegen a kórházba kellett volna átszállítani, erejének utolsó fellobbanásával védekezett az átszállítás ellen, mert nem akarta egyetlen gyermekét magától elhagyni, keblére szorította, mintha karjai vasból lettek volna. S amidőn az anyai szív megszűnt dooogni s az ölelő anyai karok meghide- gültek, erőszakkal kellett a síró gyermeket anyja kebléről lefejteni. Kérdezősködtek ezután a hírlapokban a gyermek rokonai s hozzátartozói iránt, de senki, egy árva lélek sem jelentkezett; s igy felvettük mi a budapesti evang. egyházmegye főesperesének, nt. Kaczián János úr ajánlatára intézetünkbe. Évközben a gyermekek száma 18-ról 26-ra emelkedett, köztük 20 bennlakó és 6 künnlakó s ha hozzávesszük még a három tagból álló személyzetet, igy naponta 29 személy ült a hosszú asztal körül. Áldozócsütörtökön a 26-ból 8 leit konfirmálva.
