Evangélikus lap, 1911 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1911-06-17 / 25. szám

6 oldal

Evangélikus Lap. 25. sz.

1911. junius 17.

kívül nem kerüjt könyv a kezeügyébe, melyből annyit tanult volna arra nézve, hogy mi az Isten, Krisztus, az ember és az összes dolgok“. Staupitznak is megküldi és azt írja 1516 december 14-én, „hogy ha öröme telik egy tiszta, megbízható és az atyák tanához hasonló theologiában, úgy tartsa magát ehhez a műhöz. Sem latin, sem német nyelven nem ismer üdvösebb és az evangéliommal jobban megegyező theologiát“. (Hausrath: Luthers Leben I, 132.)*

Ha tehát egy Luther ily melegen ajánlja nekünk a könyvecskét, lehetetlen, hogy közönnyel haladjunk el mellette. Kartársaira nézve Luther felszólítása nem is veszett kárba, sőt még azontúl sem, mert ez a mű, mely Luther égisze alatt lépett az irodalom porondjára, századokon át kedvelt olvasmánya volt a protestáns világnak és 70-nél több kiadást, lenyomatot és fordí- tát ért meg. Később is akadtak lelkes ajánlói, így Ariid János protestáns theologus (1555—1621) a „Büchlein vom wahren Christentum“ hírneves szerzője, aki újból sajtó alá rendezte és azért ajánlotta a müvet, mert „meg lehet belőle tanulni, miképp lehet Krisztus tanítását életté átváltoztatni és miképp élhet meg bennünk Krisztus és hal meg Ádám“. Egy szóval a protestánsok magukénak tartják, noha jóval a reformáció előtt keletkezett, a katholikusok pedig általában hallgatnak róla 1621-ben pedig indexre teszik.

De mielőtt magához a műhöz fordulnánk, legalább egy futópillantást kell vetnünk azokra a forrásokra, amelyekből a német misztika ered, melynek a Deutsche Theologie (11. oldal) egyik legutolsó terméke mintegy lenyugodni készülő napja. A keresztes hadjáratok nyomán, midőn két világ: a mohamedánság és kereszténység érintkezett egymással, nem egy kedvező következmény mellett bizonyos zavarok állottak be az eszmékben, valláserkölcsi felfogásban és az egész társadalom életében. így a kor szükséglete hozta létre

III. Incze pápa korában, a XIII. században, a kolduló szerzetesek, a francískánusok és dominikánusok rendjét. Főleg a dél-franciaországi városokban gyorsan elterjedt eretnekség kimutatta, hogy az egyháznak oly emberekre van szüksége, kik a nép között éljenek és az ő szájaíze, az ő nyelve szerint beszélve törekednek a keresztyéni érzület megszilárdítására. És a kolduló szerzetek be is váltak emberül. Működésük nyomán a kegyesség megújhodása jelentkezik mindenfelé. De, azáltal, hogy a laikusok körébe vitték bele a vallást és személyes vallásos életet keltettek, szinte akaratuk ellenére azt is elérték, hogy az egyes komolyan elmélkedni kezdett a

* Si te delectat puram, solidam antíquae simillimam theologiam legere in Germanica lingua effusam sermones Joh. Tauleri, praedicatione professionis tibi comparare potes, cuius totius velut epitonem ecce hic tibi mitto. Neque enim ego vei in latina vei in nostra lingua theologiam vidi salubriorem et cum evangelio consonantiorem. Gusta ergo et vide, quam suavis est Dominus, ubi prius gustavis, et videbis, quam amarus sit, quid- quid nos sumus.

keresztyén vallás igazságairól, hogy személyes viszonyba léphessen velők. Ily módon mintegy akaratlanul egyengették a reformációnak az útját. A német misztikusok három kiválóbbja: Eckehart, Tauler, Seuse e kolduló szerzetekből jelesen a domonkosrendből kerül ki. A német misztika XIV. századbeli nagy föllendülése továbbá némi összefüggésben van a domonkosrendi apácakolostorok nagymérvű elszaporodásával is. És mivel a nők tették ezidőben az olvasóközönség tetemes részét, a valláserkölcsi és építőreformirodalom nyelve nem a latin, hanem a német lett. Végül még egy körülményre utalhatunk. A XIV. század a középkori keresztyén egyház hierarchiájának és hittani rendszerének (skolasticiz- mus) fölbomlási korszaka, egymásután szakadnak el az egészet összetartó kötelékek. A pápaság tekintélye alá- hanyatlott, ami különösen kitűnt ama küzdelemben, mely a szentszék és a francia királyság között a XIV. százed első éveiben lezajlott és amelynek eredménye a pápák u. n. babyloni (avignoni) fogsága (1309 — 1376) volt. Ennek a századnak német vallási mozgalmaira nyomta rá a maga bélyegét Eckehart mester, a kölni tanár-prédikátor (1260—1327).

Halála után két évvel XXII. János pápa 28 tételét kárhoztatta, ugyanaz a pápa, aki fellépve a német biro dalom ellen Bajor Lajos híveit kiátkozta. Ez a szerencsétlen ténye sokakat elidegenített az egyháztól. Többé- kevésbbé elfordultak az egyháztól és a maguk feje után keresik vallásos szükségletük kielégítését Az ily módon támadt vallásos áramlatokat 3 csoportra lehet osztani, a szekták pl. a valdeziek, az eckeharti irány és a „szabad szellemek“. (Büttner.). Ránk nézve a 2 utolsó fontos. Az eckeharti irányhoz tartoznak az „Isten barátjai* (Gottesfreunde). Ezek az egyházon belül maradva nem képeznek ugyan szilárd szervezetet, de szakadatlan összeköttetésben állanak egymással. Elvök a legtisztább Istenszeretet és teljes önmegtagadás, ők Isten országát alulról az egyes lélekből kiindulva akarják fölépíteni, nem küzdenek az egyház ellen, de tudva, vagy öntudatlanul mégis közönyösek irányában. Egészen más irányban haladnak a panteista „szabad szellemek“, akik szintén Eckehardtra hivatkoznak. Nekik az Istenember a minden konvenciótól és tradíciótól felszabadult én, a saját szuverén énjök. Közülök kiválnak a vándorló beggardok a „középkor cinikusai“ vagy.„nyugat dervisei“. Ezekkel a „szabad“ keresztyénekkel állandóan heves vitákat folytatnak az Isten barátjai, közöttük a Deutsche Theologie ismeretlen szerzője is, legalább művében lépten-nyomon ellenök fordul. Ha Eckehart a neoplatonizmus hatása alatt nagy spekulativ erővel fejti ki az Isten lényegét (aki nemcsak aktualitás, de potenciálitás is) és a vele való rajongó egyesülés (unió mystica) feltételeit. Tauler pedig mint igazi lelkipásztor nem spekulál, hanem a vallás gyakorlati oldalára helyez súlyt, a vallást a szívre és életre iparkodik visszavezetni, Seuse végül, a XIV. sz német misztika 3-ik nagy alakja, a Jézus képébe merül