Evangélikus lap, 1911 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1911-05-27 / 22. szám

4. oldal

Evangélikus Lap. 22. sz.

1911. május 27.

végcél csak egy lehet: a béke, szeretet, igazság és világosság Istenországa.

Nekem így tetszik, hogy evangéliumi egyházunk életnyilvánulásai némely részben eltérést mutatnak ez ősi tradicionális alaptól, tehát, hogy helyes fölfogás tekintetében vissza kell térnünk az ősi alapelvekhez, amelyeken maga a reformáció, a reformátorok munkája épült föl, az evangéliumi egyszerűség, szerénység, apostoli igénytelenség elveihez, — a kölcsönös türelem, testvéries, békés együttműködés elveihez, viszont a protestáns önérzet emelése és biztosítása végett az igaz meggyőződés követéséhez és reformátori módon bátor vallásához : „itt állok, másként nem tehetek"; vissza kell térnünk — és erről később bővebben is megemlékezem — az apostolok, a reformátorok főpásztori munkájának igaz megértéséhez, mely a gyülekezetek életének megfigyelésére, ellenőrzésére és vezetésére helyezte a súlypontot — és csak amennyiben ezek alapvető főpásztori föladatok és jellemző tulajdonok a jelenkor tételes egyházi törvényei és szabályai szerint a kivitelben vannak szabályozva, csak annyiban alkalmazkodni a modern kor követelményeihez.

Nem szabad elmosódni engedni a tiszta protestáns önérzet, öntudat és alkotmányos fölfogás körvonalait, megvesztegető általánosítások által. Hiszen mi sem könnyebb, mint nagy általános eszmék hangoztatásával varrni hímet a saját egyéni kötelességeink elmulasztására saját protestáns meggyőződésünk takargatására. Nem! Vagy vagyunk meggyőződésből az evangélium hívei, az evangéliumi világfölfogás tolmácsai, a hamisítatlan evangéliumi tanok hirdetői — és akkor testesüljön meg ez az egész életben mindig és mindenkivel szemben, vagy ha nem akarunk azok lenni, ám vonjuk le a jellemes férfiak konzekvenciáját. De engedni azt, hogy az evangéliumi meggyőződés, az evangéliumi hitvallás, az evangéliumi álláspont oly puha massza legyen, amelybe mindenki büntetlenül sülyeszt- hesse ujját: sem nem jogunk, sem nem érdekünk.

Én az evangéliumi öntudat és önérzet nevében eljáró főpásztor kívánok lenni s ha ez nem tudnék lenni, pillanatig sem haboznám helyem otthagyásával.

Vallom és jelentem tehát, hogy ez lesz irányelvem a külvilággal szemben bármely polcán a tevékenységnek, az ellenőrzésnek, a megszólalásnak, az alkotásnak. Ha ez harcot jelent egyes rétegekkel és alakulásokkal szemben, ám legyen harc a Jézus Krisztus szent nevében, — ha békét teremt más rétegekben és alakulatokban, legyen érette dicsőség a Béke Fejedelmének. De tétlenséget „laisser faire“ álláspontot, amely mindennel és mindenkivel szemben beéri azzal, ami van, amit adnak, amit tűrnek, amit megengednek: ez az állásfoglalás semmiesetre se enged.

A dogmákból nem enged.

Hiterősítő, ellenőrző és irányító szándékkal kívánom tehát, ha Isten módot ád, már a jövő esztendőtől kezdve a gyülekezeteket meglátogatni és megvizsgálni.

Igen! Hiterösitö szándékkal. Mert akár általános vallási, akkor szorosan vett evangélikus hitvallási érdeket nézek, nagyon-nagyon sok a tennivaló. Boldog e már az emberiség? Nincsenek-e már az életnek hajótöröttjei ? Megoldották-e már az életnek, a létnek ősokát, törvényeit? Túlszárnyalták-e már a Krisztus evangéliumát? Tudnak-e már fölmutatni tisztább, szentebb, ál- dottabb, üdvözítőbb tanokat?

És ha nem, aminthogy nem: lehet-e akkor a püspök álláspontja más, mint szigorúan vallásos és pedig evangéliumi hitvallásos Személyes meggyőződésem, sőt tapasztalatokon nyugvó egyéni legbensőbb hitem, amelynek a theologiai nevelés és egyházközségi hiterősítő eljárásaim alkalmával igyekezni fogok tőlem telhe- tőleg érvényt is szerezni, hiszen régi és újabb zsinati kánonaink szerint erre vagyok hivatott is. — Egy egyházat másként, mint az annak a közkincsét képező hitvallással teljesen azonosuló egyéni hitbeli fölfogással kormányozni, fejleszteni, vezetni, építeni nem lehet. Engedjünk bármi parányi rést az egyház közhitét képező hitvallási tételeken — akkor azon a résen keresztül — észre se fogjuk venni, hogy könnyen beférkőzik a hitközöny, a kételyek, a tagadás és az ebből folyó teljesen egyháziatlan magatartás szelleme.

A nemzetiségi kérdés.

Nyilatkoznom kell az ú. n. nemzetiségi kérdésről is. Ez az egész kérdés, nézetem szerint lényegileg ott dől el, hogy a nemzetiségi vidékeken élő hittestvéreinket ellenségeinkül, vagy barátainkul tekintjük-e? Én azt hiszem, nemhogy ellenségeinkül nem, sőt nemcsak barátainkul, hanem egyenesen testvéreinkül kell őket tekintenünk és velők így bánunk. Meg kell őket győznünk és itt nemcsak a vezetőket, de magát az ottani evang. népet értem, afelől, hogy itt senki nem akarja, őket megfosztani anyanyelvűktől, anyanyelvükön gya- korlandó kultúrájuktól, istentiszteletüktől, irodalmuktól és meg kell őket győznünk erről, éppen a testvéri érzésnek azzal az elragadó melegével, amely ellenállhatatlanul vonz és emeli őket mihozzánk, viszont azt az egyet minden körülmények között elvárván tőlük, mint e haza bármely más gyermekétől, hogy anyanyelvükön kifejtendő kulturtörekvéseikben tartsák be határvonalul ez ezredéves, dicsőséges múltja, nekik éltet, kenyeret és szabadságot adó hazának és ev. egyházunknak alkotmányát, törvényeit, hű fiai és leányai legyenek a magyar hazának, hű testvérei más ajkú hittestvéreiknek. A megértésnek, az áldott együttműködésnek, az erőgyarapodásnak és a politikai viták elkerülésének — azt hiszem ez — és pedig egyedül ez a helyes útja és ez egyúttal az útja és módja annak, hogy eladdig teljesen elkülönzködött életet élő szász evang. testvéreinkkel leendő és annyira kívánatos együttműködésünk számára közös célokat keressünk és találjunk.

Nem pusztulunk.

Nem tartozom azok közzé, akik mindig csak keseregnek a vallás földi szerepének hanyatlása, a protes tantizmus közállásának gyengülése, sőt egyházunk pusztulása fölött. Sőt fennen hirdetem, hogy láthatatlan utakon szembetűnőbb eredményeket a prostentantizmus soha nem ért még el, mint éppen napjainkban. A kor művelődési viszonyai, a külmisszió terjedése, az életfölfogás tisztulása, a szabadság intézményének megerősödése, a társadalmi válaszfalak — bár igen helyesen, lassú, de fokozatos mállása, a tudományok diadalmas előrenyomulása, az ember veleszületett jogainak felismerése és szeretetteljes elismerése, az élet hajó-