Evangélikus lap, 1911 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1911-04-15 / 16. szám
10. oldal Evangélikus Lap. 16 sz. 1911. április 15. érvényesülhetnek kellőképen, sem pedig a theológusok nem találják meg a számadásukat, az kétségtelen. Ha utópiának minősítik is, egyházunk jövője érdekében hinnünk kell abban s meg kell feszítenünk minden erőnket, hogy a mai állapotnak, a múltból örökölt széttagoltságnak mielőbb vége szakíttassék. Ha sehol egy minden igényt kielégítő theológiát nem tudunk állítani, akkor a meglévők egyesítése útján kell segíteni a széttagoltságból származó bajokon. Az evang. theológiának egyetemmel kell kapcsolatban állania, hadd legyen meg a theológusoknak az alkalmuk arra, hogy mást is lássanak, halljanak, másokkal is érintkezésben álljanak, ne csak saját tanáraikkal s társaikkal. Ezen a theológián legyen meg minden theol. tudományágnak a külön tanszéke s a tanárok ne legyenek kényszerítve arra, hogy mindenhez értsenek s a — dilettantizmusnál tovább ne jussanak. Elég szégyene az az egész magyarhoni evang. egyháznak, hogy a theol. tudományban állandóan a külföldi theologia után kullogunk, mert nincsenek tudósaink, nincsenek tudományos munkálkodásra alkalmas könyvtáraink s nincsenek olyan jó bolondjaink, akik a jobb híján csekélyebb értékű könyvekért is odaadják keserves filléreiket. A theológia elsősorban a theológiai tudomány szentélye, melynek papjai tudósok, melynek felszerelése egy nem rongy, egy-két márkás német füzetekből, vagy ócska XVIII. századbeli könyvmonstrumokból álló, hanem igazán jól felszerelt, bőkezűen javadalmazott s átlandóan használható és nyitva tartott könyvtár, amelyben dolgozni lehessen s amelyben dolgozni is fognak! Ma a középiskolák tanulóinak a könyvei is egész kis könyvtárat töltenek meg, a theológusok pedig 20—40 illére s füzetkékbe magok írják az előadásokat s négy évi theológuskodás után a hónuk ale tt elvihetik az összes „tanultakat“ az „életbe“ . . . csoda-e akkor, ha nem sok az érdeklődés bennök sem a theol. tudomány, sem pedig a vallásos élet azon megnyilvánulásai és jelenségei iránt, amelyeket személyesen meg nem ismerhetnek, mert az ő szemökben a tanulás elválaszthatatlanul össze van forrva az olvashatatlan írású és hiányos jegyzetejo sillabizálásával! ? Ha azonban megadjuk nekik az alkalmat a tanulásra, akkor nem kell attól félnünk, hogy nem fognak tudás után szomjuhozni Inkább attól kell tartanunk, hogy ez a szomjúságok olthatatlan lesz! — Könyvtár nélkül lehetetlen a szemináriumi munkálkodást is elképzelni, már pedig az önálló gondolkozásra és munkára való szoktatás a legnélkülözhetetlen útra- való, amit egy jövendőbeli papnak adhat az „alma mater“. Nem ártana, ha egyházunk megbarátkoznék azzal a gondolattal, hogy a vallásos igazság és megnyugvás keresésének több útja van s ha a külömböző tudományos és praktikus irányok képviselői számára párhuzamos tanszékeket állíttatna fel. Legalább ezzel is bizonyságot tenne arról, hogy a theológia nem iskola, ahol a tanárok véleményére esküdni kell s ahol az embert hermetice elzárják attól, ami nincs a tankönyvben s amit a tanár nem magyarázott, hanem a tudomány műhelye, ahol mindenkinek tévelyegni s dolgozni kell, míg az őt kielégítő igazsághoz el nem jut. Valószínű, hogy ilyen élet és il> en munkálkodási módszer mellett sokan elvesztik majd az egyensúlyt s nyugodalmasabb vizekre vágyakoznak. Az egyetem közelléte lehetővé teszi, hogy a classica-philologiai, vagy más szakon keressenek boldogulást s nem lesznek kénytelenek hitöknek cserepeivel az egyházat boldogítani. Aki megmarad, afelől legalább biztos lehet az egyház, hogy nem hűlt ki benne egészen a belső tűz, nem aludt ki az „ihlet fénye“. A tudomány persze még nem elég arra, hogy az egyház szolgálatába szegődjék az ember Ahhoz még alapos gyakorlati előkészültség is kívánatos. Ezt a mostani theológiák helyén, több papos egyházakban alapítandó gyakorlati szemináriumokban szerezhetné meg a végzett theológus. Vagy e helyett el lehetne küldeni tanulmányútra. Ne csak könyveket ismerjen, hanem lásson egy kis valóságot is. De jó volna, ha nemcsak az obiigát „Németországba“ járnának ki. Nem ártana, ha más egyházakat is ismerne, nemcsak szülőfalujának egyházát. Egy pár Magyarországra, Palesztinára, Rómára szóló ösztöndíjat is össze lehetne gyűjteni. Hadd lássák a keresztyénség bölcsőjét, az , ős ellenség“ fészkét s emellett ismerjék meg néhányan saját egyházaink állapotát, egyházi intézményeinket is. Végül nagyobb súlyt kellene helyezni arra, hogy a lelkészek később is tudomást szerezhessenek a theol. tudomány haladásáról s a theológiával való kontaktusokat végkép el ne veszítsék. Ez a terv áldozatokat kíván. Elsősorban Eperjestől, Pozsonytól és Soprontól. Történeti jogaiknak feláldozását. Áldozatot, sok pénzt szegény egyetemes egyházunktól, jobbmodú híveinktől. Mert ha nem is ideális a theológusok ingyenes kitaníttatása, a szegények és szorgalmasok támogatása elől még sem lehet egészen elzárkózni. Áldozatot kíván a theol. tanároktól is. De talán megérné a sok és nagy áldozatot s egy életerős theológia teremtene az egyháznak az olyan papi nemzedéket, amelynek tudományát nem lehetne oly könnyen leszólni, mint a mostani „akadémiai“ tudományt s amelynek hivatásszeretete is kétségen felül állana. Az elsőre a kor és az emberek miatt, az utóbbira az egyház érdekében van szükség. Jézus csak azt kérdezte Pétertől: szeretsz-e engem ? S a szeretetéért mindent megbocsátott neki Veszedelmes kíváncsiságát, gyöngeségét, azt hogy megtagadta : — mindent s rábízta nyáját Ha az őskeresztyén egyház köztudata is tudott nagylelkű lenni, mi is megelégedhetünk a tudománnyal és a hivatás, egyház és Jézus szeretetével
