Evangélikus lap, 1911 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1911-04-08 / 15. szám

2. oldal

Evangélikus Lap. 15. sz

1911. április 8.

Tisza István cikkében annak a káros hatásnak az ismertetésére szorítkozik, amelyet ez az úgynevezett „szabadgondolkodás“ a magyar nemzeti kultúrára gyakorol, nem beszél azonban a valláserkölcsi téren okozott pusztításairól, holott ezen a téren a megrontás veszedelme talán nagyobb, mint a magyar nemzeti felfogás és ahhoz való ragaszkodás meggyöngítése kérdésében, mert amint Tisza jól mondja, „akit magyarnak teremtett az Úristen, nem is lehet egyéb“. Mi tehát nem féltjük a magyart a nemzetközi áramlatoktól, de inkább azon aggódunk, hogy a magyarságnál terjedő vallási közöny fog tápot nyerni azokból a világnézetekből, amelyek a vallástalanságot hirdetik.

Tisza István a gyógyítószert abban keresi, hogy kultúránkat nemzeti irányban fejlesztjük és ezt oly módon tesszük, hogy a gondjainkra bízott új nemzedék leikébe beleültetjük nemzeti életünk és irodalmunk nagyjainak kultuszát, a magyar nép lelki világának s a magyar kultúra örökbecsű alkotásainak ismeretét és szeretetét“.

Azt mondja továbbá, hogy a nyugatról bejövő kultúra termékeit meg kell rostálnunk. „A rostálás munkáját öntudatosan, a vitatkozás, a

bírálat, az analízis segítségével kell végeznünk. El kell a búzát választanunk a konkolytól: ki kell rostálnunk a léha szemetet. Már pedig e műveletet csak a szabad vizsgálódás, az érvek szabad mérkőzésének tisztító szele hajthatja végre.

„Nem mi akarjuk korlátozni az élet pezsgését, az eszmék harcát, a szabadságot. Mi küzdünk a szabadságért, a gondolat igazi, megtermékenyítő szabadságát akarja békóba verni a modern felvilágosodás jelszavainak terrorizmusa“.

Elszörnyüködik azon, mennyire fogékony közönségünk a dekadens irányzatok iránt. „A rothadás és fe'oszlás ezen processzusa ellen kell küzdenünk meggyőződésünk egész erejével mi, akik hivatva látjuk a magyar nemzetet, hogy elsajátítsa, magáévé tegye és saját céljaira feldolgozza mindazt, ami valóban szépet, igazat és nemeset nyújt a művelt emberiség kultúrája“. „A mi szavunk az embert a dolgok mélyére való búvárkodásra ösztönzi, az igazság útjára, amely elvezet a korlátolt emberi elme határaihoz és arra indít, hogy világnézletünk megalkotásánál segítségül hívjuk az emberi ész, szív és jellem minden nemesebb tulajdonát. Ez az út nem a

TARCA*

Régi írások*

VII.

Megtartva tehát az illő rendet beléptek s a szokott térdhajtással egymásután üdvözölték. Miután őfelsége az ablakhoz állva intett, hogy álljanak fel, ilyen értelemben mondta el német beszédjét:

B. Zay úr: „Szent Felségednek hűséges ágostai hitvallású alattvalói, mint akik a helvét hitvallásúakkal ugyanazon jogokkal vannak egybe kapcsolva, de ugyanazokkal a bajokkal is vannak környűlvéve, bátorkodnak azok által [t. i. a helvét hitvallásúak által] már levezetett jogaikat és kiontott panaszaikat Felséged szentsé- ges trónja előtt általunk megismételni és Felségednek az egész világtól magasztalt kegyelmességehez, igazságosságához és könyörületességéhez kérve könyörögni.

Hogy mily nagy, mily égető a szüksége, mennyire követeli a helyzet megértése, a közjó és az alattvalói hűség előmozdítása, hogy kimondhatatlan bajainkon és sérelmeinken orvoslás történjék, azt majd legkegyelmesebben meg méltóztatik tudni Felségednek ebből a mi alázatos folyamodványunkból.

Abban bizonyosak vagyunk, hogy a kegyelmesség és az igazságosság mindeddig jelvénye Felségednek. Azért hát az a kétségtelen remény táplál bennünket, hogy Felséges Asszonyunk ezekhez az erényeihez képest, melyek annyira sajátjai, bennünket legmagasabb védelmébe és oltalmába fogadni, és nemcsak jogainkat — melyekre nézve az nem akadály, hogy római katho- likusok nem vagyunk s melyek bennünket mint a haza evangélikus fiait elvitázhatatlanúl megilletnek — kegyelmesen elismerni, hanem bajainknak, sanyargattatásaink- nak kegyesen véget vetni is méltóztatik“.

Ezután őfelsége kezét a körülbelül tizenegy ívből áiló folyamodvány felé nyújtotta, melyet ugyancsak a báró úr tartott. Azt nyájas arccal elfogadta, megígérvén, hogy maga akarja elolvasni. Az átvett instanciát az audiencia egész ideje alatt kezében tartva ilyenféie beszédbe kezdett:

Őfelsége: „Csodálkozom, hogy csak csupa nyomattatásokról és sérelmekről kell hallanom, mikor veletek mint anyátok úgy bánok; az előbbeni uralom alatt szigorúbban tartottak benneteket.

Hány templomot engedünk megint reperálni, na- gyobbítani, hány újat építeni ? !

Gondoljátok csak meg, hogy bánnak az én val- lásombéli emberekkel Angliában, Hollandiában, Svéd-