Evangélikus lap, 1911 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1911-03-11 / 11. szám

4. oldal

1911. március 11.

Evangélikus Lap. 11 sz.

országi protestáns egyház alkotmánya megengedi ugyan, sőt a református egyházé egyenesen elrendeli, hogy az elsőfokú egyházi hatóság közvetlen keresse meg ily ügyekben a községi hatóságot, de az ág ev, egyház vagylagosan felemliti itt (Zs. t. 8/§.) a járási hatóságot is, a református egyház pedig külön intézkedik arról az esetről, ha a községi hatóságnál a megkeresés sikerre nem vezetne (I. t. ez. 5 §.). Ez az eljárás célszerű ugyan, azonban tulajdonképpen nem szabatos azért, mert a községi hatóság inkább helyhatósági jellegű lévén, szorosan véve az eljárás elrendelésére ezidő szerint szűkre szabott hatáskörénél fogva nem illetékes. E részben a gyakorlat külömben változó.

A megkeresett elsőfokú politikai hatóság erre elrendeli az egyházi határozat végrehajtását s illetőleg a követelésnek behajtását és pedig az utóbbit az adós egyháztag, vagy egyház ingó vagyonára s erről a végrehajtást kérőt értesíti. Párbér vagy más efféle követeléseknél községekben a főszolgabíró rendszerint a község elöljáróságát bízza meg a behajtással, amely azután a követelést az 1883. évi XLIV. t.-c-. 57. és következő szakaszaiban (jövőben pedig az 1909. XI. t. ez. 47. és következő §-aiban) irt eljárás útján az adós ingóira eszközölt zálogolás s azt követő árverés útján hajtja be.

Itt azonban nem hallgathatom el azt az aggodalmamat, hogy újabbi törvényhozásunknak több, talán

hogy távozó lelkészének 609 pengő forint és 30 krajcár követelése volt az egyházon.

Pedig az egyház presbitériuma csakhamar megbánta, hogy a képet a hazafias lelkesedés tüzén keresztül és nem a műértő és méltányló szemével nézte. A hívek között megindult a beszélgetés, hogy itt egy, az egyháznak adott értékes képről van szó. Már öt nappal később április 19-én tartott presbiteriális gyűlés a következőképpen határozott:

,,Minthogy a f. évi április 12-én tartott presbiteriális gyűlésnek végzései hitelesítés végett felolvastatok, tehát 5-ik pontra nézve, mely szerint tisztelendő lelkész úr az egyháznak egy oltárképet felajánla s mely ajándék a múlt presbitériumban el nem fogadtatott, most miután a presbiteri tagok nagyobb számmal gyü- löttek össze, az 5-ik pontra nézve azon végzés hozatott, hogy miután a losonczi evangélikus egyház csakugyan tisztelendő úrtól felajánlott képet szívesen elfogadja az megkérettessék és a művész nevét is tudni óhajtja, erről hivatalosan értesíttessék.“

A megkeresés bizonyára el is ment az akkor már tamásii lelkészhez, de az óhajtott eredmény nélkül. A lelkésznek volt is rá némi oka, hogy megtartsa a képet, nemcsak azért, mert az egyik presbiteriális gyűlés formálisan rendelkezésére bocsátotta s mert a szállítási költségek is őt terhelték, de azért is, mert a losonczi hívek az adósság megtérítéséről tudni nem igen akartak. Különben sem jártak el lelkészükkel szemben a teljes méltánylással, mert már akkor is, mikor az egyház számára gyűjtögetve a világot járta, az itthon, távollétében megtartott presbiteriális gyűlésen rosztúlságosan is humánus intézkedései az egyházi követelések érvényesítését komolyan veszélyeztethetik.

Egyik ily törvényhozási intézkedésünk az 1907: XLV. t. cikknek (a gazdasági és a gazdasági cselédközti jogviszony szabályozásáról) 36. §-a, amely a gazdasági cselédnek a szolgálatból eredő követeléseit, továbbá ingóságait, a törvényes tartási kötelezettségek, továbbá ezen törvény alapján megítélt követelések és pénzbüntetések kivételével, minden végrehajtás alól mentesíti. Ez nem jelent mást, mint azt, hogy gazdaságokban, uradalmakban alkalmazott gazdasági cselédek, hacsak jobbérzésük, tisztességtudásuk nem diktálja, bizony kivonhatják magukat a legtöbb esetben az egyházi terhek alól, figyelembe véve különösen azt, hogy az ily cselédembereknek a gazdaságon kívül eső helyen külön vagyonból vagy keresetből szerzett ingó vagyonuk, vagy ingatlanuk nem igen szokott lenni.

A másik veszedelem az, 1898: XLI. t.-cz. (új végrehajtási novella) 2-ik és 6 ik §-ainak azon intézkedésében rejlik, amely szerint a végrehajtást szenvedőnek s háznép :nek a háztartásához szükséges házi és konyhabútor, edények ruházkodási tárgyak, szükséges ágy és fehérnemű, kézműveseknél a szükséges szerszámok, állatok, anyagkészlet, egy havi élelmi, tüzelő- szerek, Vi évi lakbérre való készpénz, 1 tehén (= 4 kecske = 4 sertés) és félévi takarmány, szalma az állatok részére stb., végre köztisztviselőknél évi 2000 korona összeg a végrehajtás alól teljesen kivétetnek.

szalásukat fejezték ki eljárása felett, hogy tudniillik a gyülekezetből se szó, se beszéd, távozott Csak amikor tekintélyes összeggel tért vissza kolduló útjáról, akkor engesztelődtek ki, jegyzőkönyvileg köszönetét szavazva, még az útiköltség megtérítését is felajánlották.

Ezeken az okokon kívül még lehettek, a jegyzőkönyvekből kiérzik, más személyi okok is, amelyek következtében a lelkész nem volt hajlandó visszaajándékozni a képet.

Ezzel aztán megindult az esztendőkön keresztül tartó „képháború“ a hívek és a volt lelkész között. A lelkész kérelmezte az őt illető tartozást, az egyház pedig mindig az oltárkép ügyével hozakodott elő.

Az 1859 junius 2 án tartott gyűlés már valóságos haraggal támad a lelkészre, jegyzőkönyvbe foglalván: „Figyelmeztetik a lelkész úr, ha az illető oltárképet, mit ő elsajátított (Itt már nem az objektiv igazság, de az elmérgesített szenvedély vezette a presbitériumot) ki nem adja, nyilvánosan lap útján fog megrovatni. Sőt ugyanezen gyűlés ki is küldött két tagot, hogy a kép eredeti származását kipuhatolják.

Az illetők bizonyára utána is próbáltak tudakozódni, de hogy pozitív eredménye volt-e kutatásuknak erre nézve feljegyzés nem található. Különben is ebben a hónapban egy nagy szerencsétlenség érte az egyházat, az egykor na^y nehézségekkel felépült tornya, villámcsapás által felgyújtva, leégett. Ez a szerencsétlenség elterelte azután a figyelmet a vitás képről.

Még 1860 augusztus és december havában tartott presbiteriális gyűlésen felmerül ismételten az oltárkép ügye, sőt határozatot hoznak, hogy az esperességi