Veöreös Imre: Az Újszövetség színgazdagsága (Budapest, 1996)

PÁL APOSTOL

30 Az Újszövetség színgazdagsága Pál ritkán - és akkor is csak azért, hogy az evangélium hirdetését alátámassza - ír élete nagy fordulatáról: Krisztus megismerésről és apostollá elhívatásáról. Ezzel kapcsolatos személyes élményéről nem szól, míg az ApCsel ismételten beszél róla. Mi is ,jól tesszük, ha nem lépjük túl saját kijelentéseinek fénykúpját fantázi­ánkkal, és nem engedjük eltéríteni magunkat attól, ami neki magának volt lényeges" (Bornkamm). Személyes vallomásai az életét teljesen megfordító tényt közlik: a feltámadt Krisztus „legutoljára... nekem is megjelent" (lKor 15,8); „meg­ragadott Krisztus Jézus" (Fii 3,12); „kegyelme által elhívott, hogy kinyilatkoztassa bennem a Fiát, hogy a róla szóló evangéliumot hirdessem a pogányok között" (Gal 1,15-16). Nem arról van szó, hogy egyszerre megvilágosodott előtte mindaz, amit Jézusról evangéliumként hirdetni fog. Ellenben Isten bizonyossá tette a megfeszí­tett Jézus feltámadásáról, és ezzel egy csapásra megváltozott a Jézushoz való addigi viszonya. A feltámadott Krisztus megjelenését és a pogányok apostolává történt elhívását az ApCsel-ben képviselt hagyomány egybefogja és a damaszkuszi országút eseményévé avatja (9,3-6; 22,6-10; 26, 13-18). Ε három leírás közül leginkább az első viseli magán a régi hagyomány nyomát, ám az esemény színes leírása hasonlóképpen alakulhatott ki, mint a húsvéti elbeszélések (Bornkamm). Pál saját szavai a megdicsőült, élő Krisztussal való találkozását anélkül tanúsítják, hogy annak belső titka fellebbenthető lenne. De a valósága kétségtelen. Damasz­kuszban mindenesetre járt Pál a megtérése körüli időben (Gal 1,15-17). Pál nem beszél a megtérését megelőző lelki folyamatról sem. Az üldözött keresztényekkel folytatott viták, az ő tanúságtételük, hitvalló magatartásuk lehe­tett Isten kezében előkészítő eszköz a Pál életébe való belenyúlásra. Megtérése után nem keresi fel a jeruzsálemi apostolokat, mint ahogyan Lukács írói céljának megfelelően beállítja, hanem a kelet-jordániai pogány vidékre megy (ezt jelzi az „Arábia" név). Nem magányos pusztaság volt ez a föld, nomád beduinok vándorol­tak ott, és ismert hellenisztikus városok virágoztak rajta, köztük a mai Amman. Minden valószínűség szerint Pál már ott, a mai Jordánia területén prédikálta Jézust. Ennek a vidéknek volt ura Aretász király; helytartójának keze elől mene­külnie kell a Damaszkuszba visszatért apostolnak (2Kor 11,32). Megtérése 32 körül lehetett, körülbelül két évvel Jézus megfeszítése után, harmincegynéhány éves korában. Mintegy három évvel később látogat Jeruzsá­lembe, és veszi fel a kapcsolatot Péter apostollal, az ósgyülekezet első vezetőjével. A tizenöt napos tartózkodás alatt bizonyosan a Krisztusról szóló tanúságtétel került szóba közöttük. Ajelek azt mutálják, hogy Péter nem állt Pál útjába, de nem is jutottak teljes egységre a tanításban. Máskülönben érthetetlen lenne, miért tartott Pál továbbra is távolságot az ősapostoloktól, és miért hangsúlyozta nyoma­tékosan később is: „Tudtotokra adom, testvéreim, hogy az evangélium, amelyet én hirdettem, nem embertől származik, mert én nem embertől vettem, nem is taní­tottak rá, hanem Jézus Krisztus kinyilatkoztatásából kaptam" (Gal 1,11-12). Más megniylatkozásaiból persze tudjuk, hogy a Jézus Krisztus haláláról és feltámadá­sáról szóló őskeresztény hagyományt tekintette az evangélium alapjának (lKor 15,3-5). Amit az első hívő nemzedéktől „kapott", azt is „az Úrtól vette" (lKor 11,23). Isten belső kinyilatkoztatása a megdicsőült Krisztus valóságáról ezt megelőzte. Pál a Péterrel való találkozást követő, nagyjából 14 esztendőben először Szíria és Cilicia tartományokban folytat eredményes missziót (Gal 1,21-24). Majd a Barnabás nevű hellenisztikus zsidókeresztény (így nevezzük a Krisztusban való

Next

/
Thumbnails
Contents