Veöreös Imre: Az Újszövetség színgazdagsága (Budapest, 1996)
JÉZUS ÉS AZ ŐSKERESZTÉNYSÉG
Az őskereszténység 21 türelme idején, hogy most megmutassa igazságát: mert ahogyan őigaz, igazzá teszi azt is, aki Jézusban hisz" (Róm 3,25-26). A „váltságdíj" is az első kereszténység felismerése Jézus halálának értelmezésében (lPt 1,18-19). Az őskeresztény vallástételnek ezekben a töredékeiben már benne rejlik az a gazdag hittartalom, amely azután Pál leveleiben kerül kibontásra és továbbfejlesztésre. Krisztus halálának és feltámadásának szoros összetartozását az Apostolok cselekedeteiről szóló könyvben található beszédek is őrzik, noha egyébként ezek általában nem az őskeresztény igehirdetést tükrözik, hanem a könyv szerzőjének alkotásai (Csel 2,14-39; 3,12-26 stb.) Ám éppen Krisztus keresztjének és feltámadásának középpontba állításával a legrégibb keresztény tanúságot újítják fel. Az evangéliumokban az őskeresztény hagyomány van feldolgozva, mely főként az első három evangéliumot az első kereszténység bizonyságtételévé is avatja. Jézus halálának és feltámadásának hívő értelmezése formálja a Jézus életéről ápolt hagyományt, Jézus földi személyéről és működéséről való gyülekezeti tanúságtételt. írásom további menetében lesz alkalom, hogy ezt megvilágítsam. Az első kereszténység kereste és találta meg azokat a Jézust megillető címeket, amelyek az ő nyelvükön választ adtak arra a kérdésre: kicsoda ez a Jézus, aki itt járt a földön, szenvedett, meghalt és feltámadt? Jézus önmagáról földi életében nem szólott, hanem a küldetéséről beszélt. Személyének titka húsvét után tárult fel a benne hívőknek. Az első hitvallás: Jézus a Krisztus, azaz a Messiás. A Krisztus-név később Jézus neve mellett személynévvé lett, de akkor már magában hordozta mindazt a tartalmat, amelyet a megfeszített és feltámadt Jézus a hit számára jelentett. Először azonban a korabeli zsidó messiásvárásnak teljes átformálását, az Istennek bűneinkért szenvedő Felkentjét mutatta az Ószövetség erre vonatkozó helyei alapján. Az Emberfia megnevezést Dániel 7,13-14 nyújtotta a palesztinai keresztényeknek, amely egy eljövendő titokzatos személy örökkévaló hatalmát és mindenekre kiterjedő uralmát hirdette. Ezt látta beteljesülve az első kereszténység Jézusban, különösen is a várt dicsőséges megjelenésében. A hellenisztikus gyülekezetekben ez a megnevezés rövidesen háttérbe szorult, mert ebben a környezetben az ószövetségi kifejezés idegen maradt. A hellenisztikus hátterű keresztények között inkább az Isten Fia megjelölés terjedt Jézus-hitük megvallásában (Róm 1,3-4). Ebben a környezetben a legtömörebb hitvallás az Úr szó lett: „Jézus Krisztus Úr" - olvassuk a hitvallást a Pál apostoltól idézett őskeresztény himnuszban (Fii 2,11). Ez a vallástétel visszhangzik az elsőkorinthusi levélben is: „Senki nem mondhatja: Jézus az Úr, csak a Szentlélek által" (12,3). A misztériumvallásokban az istenséget Úrnak szólították; a keresztény vallástétel, „Úr Jézus Krisztus", világos tanúságtétel volt az ő mindeneket átfogó hatalmáról. Később a császárkultusz idején emiatt vált halált kockáztató vallástétellé Jézus Krisztus Úrként való imádása. Jézus isteni méltóságának kifejezésére mind az Isten Fia, mind az Úr szó használata ismert volt a palesztinai kereszténységben is ószövetségi alapon: Zsolt 2,7; 110,1; Ézs 45,23-24 stb. Az Úr megnevezést az őskereszténység visszavetítette Jézus földi életére is az evangéliumokban: ahogyan a Krisztus, Ember Fia, Isten Fia megnevezésekbe foglalt hitvallásukat az evangéliumok hagyományába is beleszőtték. Krisztusnak a földi születését megelőző létéről a hellenisztikus őskereszténységben alakult ki a hit meggyőződése. Az említett Pál előtti Krisztus-himnuszban olvassuk, hogy emberré létele előtt „Isten formájában" volt (Fii 2,6). Az első kereszténység Isten Fiának vallotta Jézust, de nem nevezte
