Veöreös Imre: Az Újszövetség színgazdagsága (Budapest, 1996)

Befejezés

136 Az Újszövetség színgazdagsága ismeretünk és töredékes a prófétálásunk. Amikor pedig eljön a tökéletes, eltöröltetik a töredékes... Most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre" (lKor 13,9-10.12). Alázatosan szabad az Újszövetséget olvasni. Számos képzete, fogalma csak kép, szimbólum, metafora. A Biblia szó szerinti ihletettségét vallókat fenyegeti a hitbeli mindentudás csalóka délibábja, s a vele együttjáró „hívő fölén/'. Sorozatunk arra is rávezethetett, hogy a Szentírásból ne csináljunk bálványt. Maradjon meg annak, aminek teológiai meggyőződésem és hitem szerint Isten adta: az őt körülvevő szentséges homály megvillanó sugarainak. Azt is megláthattuk, hogy soha nem volt a Földön tiszta egyház, sem tanításban, sem életvitelben, sem csupa igazi hívő közösségében. A legrégibb újszövetségi iratok tükrözik, hogy kezdettől fogva téves tanításokkal, viszályokkal, durva bűnökkel küzd a gyülekezet. Alaptalan az a közfelfogás, hogy az elején még romlatlan egyház a múló idővel torzult el, s lett széthúzás, tévelygés, erkölcsi bajok fészkévé. Sőt voltak helyek, ahol - visszafelé tekintve az ortodoxia, igazhitűség nézőpontjából - eretnekséggel kezdődött a kereszténység. Szektás tévhit, hogy valaha is lett volna és valamikor is lehetne megteremteni a valódi hivők közösségét. Az egyház mint egyház is bűnbocsánatból él. Az Újszövetség végigkíséréséből világossá lehetett, hogy valamennyi iratában jeletkezik az egymástól eltérő szerkesztési szempont, mely írójukat vezeti a Jézusról szóló őskeresztény hagyomány és a Krisztusról tanúskodó bizonyságtétel összeállításában, illetve a személyes tapasztalás megszólaltatásában. Ám a másmás szerkesztői nézőpont, a többféle vezérfonal egységgé válik: kitűnik a lüktető középpont mely - néhány peremen fekvő levél halványabb árnyalatát kivéve - nem más, mint az élő Úr Jézus Krisztus. Mindebből következik, hogy a kereszténység alapjában véve két ismertetójelre vihető vissza bármely időben. Az egyik a Krisztus-központú hit. Ezt azonban nem szabad Krisztus-monizmus értelmében venni és gyakorolni: mintha egyedül Krisztus lenne hitünk tartalma. Krisztus mögött mindenütt az Újszövetségben Isten áll. Jézus Krisztus az Atyához vezet. Általa mindig az Atyához érünk. - A másik pedig: az Újszövetség szinte mindenütt a végső jövő, a teljesség felé tekint - nevezzük örök életnek, feltámadásnak vagy másképpen. „Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyonorultabbak vagyunk" (lKor 15,19). Az Újszövetségben elmélyedt útunk végén Krisztuson át az Isten és az örökkévalóság vár. Most is, s majd utolsó óránkon.