Veöreös Imre: Az Újszövetség színgazdagsága (Budapest, 1996)

JÁNOSI IRATOK

JÁNOS MÁSODIK ÉS HARMADIK LEVELE A két levélnek esetleg nem azonos a névtelen szerzője. Magát az „Öreg"-nek nevezi (preszbüterosz). Nem lehet szó gyülekezeti presbiterről, mert azok testületet alkottak, egyedül nem szerepeltek; egyébként feladatkörük nem a mai presbiteri, hanem lelkészi szolgálathoz hasonlítható. A levélíró nagyobb egyházi terület tiszteletben álló, kiemelkedő, idős keresztény egyénisége lehetett, aki a keresztény hagyomány, közelebbről a jánosi hagyomány kezesének, letéteményesének számított. Felelőssége túlnőtt egy gyülekezet határán, amit két levelének tartalma mutat. János második és harmadik levelében az első levél gondolatai visszhangoznak, de nem azonos módon. A,jánosi iskola" más tagjától származhat, mint az első levél. Az elsőlevélhez hasonlóan mindkettő a második század elején keletkezhetett. János második levele egy meghatározott gyülekezethez szól. „Kiválasztott Úrnő" jelképes megjelölése ennek a gyülekezetnek; „az ő gyermekei" a gyülekezet tagjai. János első levelének fő motívumaival találkozunk a sorokban: biztatás a testvérszeretetre és óvás a gnosztikus tévtanítóktól, „akik nem vallják, hogy Jézus Krisztus testben jött el" (7.v.). A szerző örömét fejezi ki, hogy vannak a gyülekezet tagjai között, akik a szeretet „új parancsának" megfelelően élnek (4-6.v.). Ebből a megállapításból következtethető, hogy a címzett gyülekezetben is felütötte fejét a tévtanítás. Ezért a rövid írás legfontosabb konkrét mondanivalója, hogy a tévtanítás vándorhirdetóit ne fogadják be (10-11. v.). Az Öreg készül a gyülekezet személyes meglátogatására, és saját gyülekezete („a te kiválasztott nőtestvéred gyermekei") köszöntését is küldi. János harmadik levele sajátos egyháztörténeti helyzetet tükröz. A címzett a levél írójához közelálló Gájusz nevű keresztény. A szerző örömét fejezi ki, hogy Gájusz vendégszeretetben részesíti az „idegen testvéreket", a gyülekezetbe érkező misszionáriusokat. De szigorúan megrója a gyülekezet vezetőjét, Diotrefészt, mert a szerző előző levelét - melyet nem ismerünk, de nyilván ugyanaz lehett a tárgya, mint ennek a levélnek - elutasította. Diotrefész a levélíró által ajánlott vándorigehirdetőket nem fogadta be, működésüket a gyülekezetében megtiltotta, s az Öreget gyalázó szavakkal jogosulatlan vádakkal illette. Sőt a gyülekezet vendégszeretetet tanúsító tagjait a gyülekezetből kizárta (9-10. v.). A levélíró Diotrefészt úgy jellemzi, mint „aki köztük elsőségre vágyik", tehát a vezetést magának igényli. Ez a szóösszetétel sehol nem fordul elő az Újszövetségben, sem a nem keresztény irodalomban. Talán a szerző képzése, mellyel lekicsinylően el akarja kerülni Diotrefész valódi megjelölését, az episzkoposz, püspök címet. Diotrefész valószínűleg eltökélt képviselője volt a monarchikus (egyeduralkodó) püspöki vezetésnek, mely abban az időben Kis-Ázsiában és Szíriában már kialakult (Rómában még nem: az első század végén Római Kelemen többes számban beszél a püspökről, és cserefogalomként használja a „presbiterek" megjelöléssel). Diotrefész a máshonnét jövő misszionáriusokat hatáskörébe való belenyúlásnak tarthatta. Felmerült a kutatás során, hogy dogmatikai ellentét is lehetett az Öreg és Diotrefész között, ez azonban nem bizonyítható, mert a levél nem tesz rá célzást. Mégis lehetséges, hogy Diotrefészt a levélírónak és az ajánlásával jövő misszioná-