Veöreös Imre: János levelei (Budapest, 1998)

JÁNOS ELSŐ LEVELE

nos: nem Isten Krisztus által kinyilatkoztatott valóságának megfelelően élni, nem úgy hinni és cselekedni. A „hazudunk" nemcsak arra utal, hogy helytelen élet közben nem hivatkozhatunk Istennel való közzösségünkre. Mélyebb az értelme: az ellentétes oldalra kerül, Isten igazi valóságát tagadja a keresztyén ember, ha nem Isten lényének Krisztusban történt kinyilatkoztatása szerint hisz és él. A „ha" a görög nyelvben nemcsak feltételezett, hanem valóságos esetet is bevezethet. Valószínűnek kell tehát tartanunk, hogy János itt arról az előforduló keresztyén magatartásról rántja le a leplet, amely Istennel való kapcsolatának hangoztatása közben nem veszi komolyan a Krisztus-hitet és a keresztyén élet élését. A többes szám első személyű fogalmazás arra mutat, hogy a levél írója még nem a tévtanítók ellen szól, hanem a gyülekezetben megtalálható jelenségre céloz, mely a tévtanítás hatására keletkezhetett. (7) „ha pedig a világosságban járunk, amint ő a világosságban van..." Ez a mondat árulja el leghatározottabban, hogy a „világosság" az isteni szférát, hatókört jelenti, természetesen nem fizikai értelemben. Istent a tökéletes jónak, teljes tisztaságnak, szentségnek légköre veszi körül. A keresztyén ember Isten lényének ebben a sugárkörében él, s ez a hitet és a jó cselekvését foglalja magában. A hangsúly a szakaszban az utóbbin van: a keresztyén ember Isten szentségének hatókörében folytatja életét. Ha pedig hozzákapcsoljuk János evangéliumának a „világosságról" alkotott képzetét, így mélyül a vers magyarázata: a hivő ember Istennek Jézus Krisztusban megmutatott kinyilatkoztatása fénykörében él, e szerint hisz és cselekszik. Ha ez történik, akkor — folytatódik a vers — „közösségben vagyunk egymással". Annyira meglepő ez a fordulat, hogy Tertulliánus egyházatya (|220 körül) és egy régi görög kézirat az „egymás" helyett azt írja, hogy „vele"; tehát Istennel, amit az olvasó ezen a helyen várna. Maradjunk azonban a hihetőleg eredeti olvasásmódnál. A keresztyének Istennel és egymással való közössége annyira egybefonódik Jánosnál (láttuk 1,3 magyarázatában), hogy itt is párhuzamosan váltakozik. Először az „Istennel való közösség", azután az „egymással való közösség" szerepel. A kettő ugyanarra a valóságra céloz. A keresztyéneknek nemcsak Istennel, hanem egymással való közösségét is megtöri, ha nem Isten akarata szerint hisznek és élnek. 51