Veöreös Imre: János levelei (Budapest, 1998)

JÁNOS ELSŐ LEVELE

„és a parancsai nem nehezek". Ε megjegyzéshez a kiindulópontot az előző megállapítás adta. A levélíró meg akarja nyugtatni olvasóit, hogy parancsaival nem lehetetlent kíván az Isten. János egészen más oldalról nézi Isten követelő akaratát, mint Pál apostol. Jánosnál hiányzik Pál vívódó kérdése: lehet-e Isten törvényét teljesíteni? A levélben Isten egyetlen „parancsa": a Krisztus-hit és egymás szeretete (3,23). Hinni és szeretni — ez azonos az Istentől nyert új léttel. Nem megy ugyan magától egyik sem, mert a hit és szeretet feladat is, de János szerint az Istentől származó új életben mégis valóság mindkettő. Isten „parancsait" (többes szám) közelebbről nem részletezi. Nyilvánvaló, hogy a szerző nem — mint a késői-zsidó rabbinista irodalom — a könnyebben és nehezebben teljesíthető parancsolatok között tesz különbséget a megállapításával, mert éppen azt hangsúlyozza, hogy Istennek valamennyi parancsa nem nehéz. Itt is, mint a levélben másutt, a „parancsok" szó értelme általánosságban hangzik (lásd 2,3-nál): velük a levélíró Istennek a keresztyén ember életére vonatkozó erkölcsi akaratát jelöli meg, melynek legfőbb tartalma a szeretet. A mondatnak nyilván lelkipásztori célja van, ami különben az egész levelet áthatja: biztatni akar a keresztyén élet élésére. Ilyen bátorítással már előbb is találkoztunk, amikor az olvasók keresztyén állapotának tényeit sorolta fel biztatásul (2,12—14). Most is rátér hasonlóra, a következő mondatban, hitük győzelmes erejének hangsúlyozásával (4. v.). Viszont ebben a versben Isten akaratának teljesíthető voltával biztat a keresztyén életre. Feltehetően ószövetségi gondolat hatása alatt formálódott a levélíró megállapítása (5 Móz 30,11—14). Ezt az ószövetségi részletet az elgörögösödött zsidóság gyakran felhasználta. János mondatát csak az egész levél összefüggésében szabad értelmeznünk: az Istennel közösségben élő embernek nem nehezek az Isten parancsai. Az Isten szeretetét megtapasztalt és továbbadó, az Istent szerető hivő ember esetére érvényes a megállapítás. Így teljes összhangban van a prófétai ígéretekkel (Jer 31,33) és Jézusnak a gyülekezeti hagyományban megszólaló szavával: „Az én igám jó és az én terhem elhordozható" (Mt 11,30). A levélírónak bátorító megjegyzése nincs ellentétben a keresztyén ember meg nem szűnő bűntudatával (1,8—10). A hivő ember készségéről van szó, mellyel fogadja Isten útmutató akaratát, meglátva benne Isten szerető szándékát. Ö a parancsaival is áldást ad. Ez a szemlélet227