Veöreös Imre: János levelei (Budapest, 1998)
JÁNOS ELSŐ LEVELE
Az Istentől származás és az Isten ismerete a korabeli vallásos gondolkozás hőn vágyott csúcspontjai. János ezeket a tisztán vallásos jellegű fogalmakat merész fordulattal etikai térre viszi, s összekapcsolja mély belső szálakkal a szeretet tényével. Az Istennel való közösségből nemcsak következik a szeretet feladata, hanem a szeretet ennek a kapcsolatnak megnyilvánulása. Ha valaki szeret, ez arról tanúskodik, hogy személyét az Isten valóban áthatja. János arról az emberről mondja, hogy szeretete az Istennel való közösségének ismertetőjele, akinek szeretete a Krisztusba vetett hitéből táplálkozik. Nem veti fel a keresztyéneken kívül tapasztalható szeretetnek, sőt általában a természetes emberi szeretetnek az Istennel való összefüggését. A levél mai magyarázója tartozik itt néhány megjegyzéssel, éppen azért, mert nem János-korabeli, hanem huszadik századi keresztyén olvassa a levelet. János dualista gondolkozásmódja kortörténeti keret, amelybe foglaltan találjuk nála az isteni kinyilatkoztatást. A foglalatot és a tartalmat természetesen nem lehet egymástól elválasztanunk, s éppen ezért tartozunk azzal Isten igéjének, hogy az itt olvasott jánosi gondolatot belehelyezzük az egész szentírási kinyilatkoztatás megvilágításába. Ennek alapján mi Istent és a világot együtt nézzük, s hisszük, hogy Isten teremtésének erői mindenütt dolgoznak. Az odaadó emberi szeretet is Istentől ered, akár keresztyénekben, akár nem-keresztyénekben jelentkezik. Tudjuk — János szavai alapján is —, hogy a Jézus Krisztusba vetett hit különös mélységet, tartalmat és erőt kölcsönöz a szeretetünknek, de a szeretet terén sem hajthatjuk végre az éles szembeállítást: a Krisztus-hitből fakadó és az attól független áldozatos emberi szeretet között. Ezzel nem mondunk minden szeretetet Istentől valónak, mert amelyik „szeretetben" nem lüktet benne a másik ember javára törekvés, az pusztán az önszeretet álcázott formája. „Isten és a világ" jánosi dualista ellentétéből maradandó szentírási igazságként az Isten és a bűn, Isten és a tőle való elfordulás, Isten és az önzés ellentéte világít felénk. Nem az isteni szeretet és az embervilágban található szeretet ellentétében gondolkodunk, hanem az isteni, áldozatos, másokért cselekvő szeretet és az önző, magáért élő „szeretet" ellentétét ismerjük. A Krisztus-hittel párosuló szeretetet tartjuk az Istennel való közösség nélkülözhetetlen jelének. Ezen túlmenően pedig valljuk, 191