Veöreös Imre: János levelei (Budapest, 1998)

JÁNOS ELSŐ LEVELE

lépni, nézni, fázni, tagadni, megbánni, írni, sírni, sírni... Csakis az infinitivusok segítségével lehet megőrizni a titkot, amely épp az elhallgatás következtében sokszoros erővel zúg a fülünkbe: hogy a költő a koporsóra boruló sirató, de ő a sírba tett halott is. Eddig a mélyen járó verselemzés. A költemény a legjobb tükre annak, hogy mit jelent, amikor a szívünk elítél. Csak egy szereplő nincs benne: az Isten! A gyászoló siratja a halottat, önmagát, eltékozolt életét, és belehull az önvád feneketlen zokogásába. Hiányzik e jelenetből — „az Isten előtt". De ha így is megborzongat benne a megbánás jajdulása, milyen mélységes rettenete lehet annak, aki hasonlót az Isten előtt él át, és nemcsak tönkrement életének fájdalma, hanem az Istentől való félelme is rázuhan?! Luther, és számosan mások ezt élték át. Kicsiben mindnyájan átéljük, amikor vétkeink belülről vádolni kezdenek; talán hozzájárul vétkeinknek valamilyen sorsszerű, nyomasztó következménye is, ami előkészíti vagy fokozza bűntudatunkat; a döntő megrendülésünkben mégsem ez, hanem az Isten, aki önvádjainkon át kezd vádolni minket. Ebben a lelki helyzetben — legyen az egész életnek megrendítő, nagy válsága mint Ady kísérteties koporsóra-borulása, vagy hétköznapibb, egyszerűbb lelkiismereti önvád, amikor tettünkkel vagy mulasztásunkkal másoknak, szeretteinknek, önmagunknak bajt okoztunk, sőt talán még azt is érezzük, hogy Istenünket megbántottuk —, ilyenkor kapjuk a vigasztalás receptjét Jánostól. Nagyon gyakorlati útmutatás ez: csendesítsük tépelődő gondolatainkat, tehetetlenül kínzó érzéseinket két mondat mondogatásával, újra meg újra végiggondolásával. Látszólag túlságosan emberi, hívőhöz nem méltó lélektani fogás ez. Valójában Isten drága eszköze a megrettent lelkiismeret vigasztalására. Az egyik mondat: „Nagyobb az Isten a szívünknél". Titokzatos mondat, beláthatatlan magasság van mögötte. Az ítélet vagy a kegyelem mérhetetlen nagysága. Kell hozzá a hit bátorsága, hogy a ködbe vesző hegyormon ne a vádoló, hanem az irgalmazó Istent sejtsük. Ha a vádoló Isten húzódna meg e rejtelmes mondat távlatában, ez összetört szívünket teljes kétségbeesésbe taszítaná: mérhetetlenül nagyobb Isten vádolása lelkiismeretünk vádjainál. De mi ε Jézus Krisztustól tanult bizodalmas gyermeki hit bátor kockázatával a titokzatos mondat ködében a kegyelmes Isten nagyságát hisszük. Ebben tekintetünket János irányítja, ö is a 175