Veöreös Imre: János levelei (Budapest, 1998)

JÁNOS ELSŐ LEVELE

számol a levélíró gondolkozásával, és nem vetít bele szövegébe későbbi teológiai problémát. Ε magyarázat esetén következőképpen fest a gondolatmenet: A szeretet cselekvése Istennel való kapcsolatunk ismertetőjele (18—19a). Ha szívünk elítél Isten előtt azért, mert nem tudjuk a szeretetet teljesíteni, Isten megértő irgalmában megcsendesedhet (19b—20.). De tegyünk meg mindent Isten erkölcsi akaratának cselekvésére, hiszen máskülönben nem fordulhatunk bizalommal Istenhez imádságos kéréseinkkel (21— 22.). Ennek a „lelkipásztori" magyarázatnak elfogadásával sem tehetjük félre azonban azt a dogmatikai nehézséget, amely valóban jelentkezik a mai olvasóban, ha a reformátori teológia felől érkezik ehhez a szakaszhoz. Három szempontot említünk, mely segíthet a felbukkant teológiai kérdés megoldásában. 1. A levélíró szemében a cselekvés a döntő. Az „igazságnak" (2,29; 3,7.10.), Isten akaratának (2.17), Isten parancsainak (5,2) a „cselekvéséről" szól. Ugyanez a kézzelfoghatóság jelentkezik a szeretet tekintetében: a szeretet elsősorban segítő, áldozatos tett. Hasonlóképpen a cselekvés irányába vág, hogy Jézust példaképnek állítja olvasói elé. A bűnt is elsősorban egyes vétkes cselekedetként nézi. Jellemző a nyelvhasználata: ,,a bűnt cselekedni" (3,4.8.9.). Azért beszélhet a keresztyén ember Isten előtti, lelkiismeretfurdalástól mentes állapotáról, mert mind a jót, mind a bűnt a hivő ember életében csupán a konkrét tettekre szűkítve szemléli. Jézus a szív belső rezdüléseit, indulatait is véteknek tekintette. Luther ennek megfelelően vallotta, hogy a keresztyén ember szüntelenül és teljes mértékben rászorul Isten bűnbocsátó kegyelmére. Pál apostol viszont a levélíróhoz hasonló bűnlátás alapján mondhatta magáról: lelkiismerete tanúsítja, hogy élete szent és tiszta (2 Κ 1,12), ő maga nem tud vétkes tettéről (1 Κ 4,4). A cselekvést néző, a hivő ember lelke mélyén kavargó vétkes érzésektől, vágyaktól, önzéstől elvonatkozott szemléletmóddal volt csak lehetséges, hogy a szerző leírja ezt a mondatot: „ha a szív nem ítél el, bátor bizalmunk van az Isten iránt". De hogy még a tettbeli bűnöket és a tettbeli jó cselekvést számítva is, ez a lelki magatartás lehetetlen a keresztyén emberben, azt világosan mutatja a levél eleje (1,10!). Tovább kell hát mennünk a probléma megoldásában. 166