Veöreös Imre: János levelei (Budapest, 1998)

JÁNOS ELSŐ LEVELE

ként (3, 21—24). Erre még visszatérünk a vonatkozó versek ma­gyarázatában, de már most hangsúlyoznunk kell: Jánosnál nem a páli teológia problémája — az Isten előtt való megigazulás ke­gyelemből vagy cselekedetekből? — rejlik a háttérben, hanem az Istennel való közösség. Ez pedig a Krisztus-hitben és Isten iránti engedelmességben, legfőképpen a szeretetben nyilvánul meg. Az Istennel való közösségnek ebből a tényéből adódik, hogy a keresz­tyén ember bátran, bizalommal, nyíltan, teljes őszinteséggel for­dulhat Istenhez kéréseivel. Abban a pillanatban, amikor a biza­kodó bátorságnak ez a belső magatartása nem a Szentlélek je­lenlétére, Isten kegyelmes hozzánk hajlására épül, hanem a hitet vagy a jócselekedetet érdemnek tekinti -·-, máris széttört az Is­tennel való kapcsolatunk, és alaptalanná válik a merész bizoda­lom. Az eljövendő ítéletkor ugyanilyen bátor bizakodás, örven­dező bizalom töltheti el a hivőt a nagy Bíró előtt (2, 28; 4, 17), amint a most olvasott vers hangsúlyozza. A fogalom ellentéte a „megszégyenülni" (2, 28) és a „félelem" (4,18). A „megszégyenülni" szó a bírósági eljárásból származik, s azt a helyzetet jelöli, amikor a vádlottat elmarasztalják. A „meg­szégyenülés" a levélnek ezen a helyén tehát elsősorban nem lé­lektani értelemben veendő, mint amikor az elítéltben szégyenérzet jelentkezik, hanem objektív tényt jelöl: a vádlott elveszti perét. Az Űjszövetségben a szó használatát az Ószövetség görög fordí­tása szabja meg. Isten ítéletéré vonatkozik ez az ige, s csak má­sodlagosan fejezi ki az alanyi érzést, a szégyenkezést. Ezzel szem­ben a „félelem" teljesen egyéni, belső érzet: ijedség, rémület az ítélő Isten előtt. A vele kapcsolatos későbbi megállapítás (4,18) minden kétséget kizáró módon megvilágítja: a bizodalmat végső fokon Istennek irántunk való szeretete teremti meg, amely egy­úttal szeretetet támaszt bennünk Isten és ember iránt. Az Isten szeretetével nem fér meg a lélekben a félelem. „Amikor megjelenik" — Jézus megtörtént első és hátralevő második megjelenését a levél ugyanazzal az igével mondja el (1,2; 3,5,8. — 2,28). Itt az utóbbi eseményről van szó, melyet még külön hangsúlyoz a szerző a Pál apostol óta közhasználatú teoló­giai szakszóval: „megérkezésekor". A görög szó (parousia) — a teológiai nyelvben így mondjuk: parúzia — hellénisztikus ere­detű, de lényeges tartalma az Ószövetségből, a késői-zsidóságból és az őskeresztyén gondolkozásból származik. Már a hellénizmus 118

Next

/
Thumbnails
Contents