Vámos József: Ezékiel könyve I. (Budapest, 1989)

Nem késik tovább egyetlen igém sem 11-12. fejezet

házakat építeni, szükségtelen az 598-as ostromban megsemmisült hajlékokat, megsérült városfalakat újjáépíteni, mert éppen elegendő anyagi érték maradt azok után, akiket deportáltak. Maradt azoknak, akik magukat húsnak mondják (ez a szólásmondás a próféta könyvének 24. fejezetében újra felbukkan), tehát önmagukat a test értékesebb részének, egyedüli értéknek, míg a nép többi részét csontnak, értéktelen, tűzrevaló szemétnek tartják. Ezeknek a feltehetően újgazdagoknak a pogányos hite, istentelen és embertelen életmódja befolyásolja az uralkodót, a közvéleményt és elviselhetetlenül nehézzé teszi Isten szegény népének az életét. Tehát ismét a gazdagság és a szegénység kérdésével, annak egy különleges esetével találkozunk. Azzal az esettel, amikor egy ügyeskedő réteg a háborún gazdagszik meg akkor, amikor a többség nemcsak a háború szenvedéseit kell hogy elviselje, hanem el is szegényedik. Az anyagi és politikai hatalmat megragadok ahogyan ezt magyarul mondani szoktuk - már nem bírnak magukkal, a szegények meg képtelenek megbirkózni a mindennapi élet súlyával. A prófétának nagyon jó információi lehettek és voltak a jeruzsálemiek helyzetéről, és ezért őt kettős értelemben is érintette a háborús gazdagok magatartása. Egyrészt fájt neki az elnyomottak nyomorúsága, másrészt - a vele egysorsú társakkal együtt sértette a fennhéjázó kijelentés: „Messzire vetődtek az ÚRtól, a mi birtokunkba került az ország!" Sértette, mert a Jeruzsálemben maradt hangadók már nem számolnak velük, és azért, mert ez az állítás olyannak tűnt és hatott, hogy ők lettek istenné. Vagy másképp fogalmazva: a jeruzsálemi korifeusok kiselejtezték a deportáltakat és Istent. Kiselejtezték tetteikkel és a szavaikkal egyformán. Istennek az erre (a cselekedetekre és szavakra) adott válasza többrétűén vigasztaló és elítélő. A két elem - az ítélet és a vigasztalás - együtt hangzik, de úgy, hogy ki-ki azt kapja, amire rászolgál : ki az iszonyatos büntetést, ki az örökszép ígéretet. - Az első ítéletes vigasztalás: a magukat istennek képzelőket, embertársaikat lenézőket Isten kivégzi, idegenek kezébe adja, „Izráel határán" ítélkezik fölöttük. Ezzel az általuk hangoztatottak sorrendjét is megfordítja: az eddig lenézettek lesznek a „hús", 84