Vámos József: Ezékiel könyve I. (Budapest, 1989)

Öldöklő angyalok, kerúbok gyújtogató tüze 9-10. fejezet

róla. Megmaradt a városban is, jelen van a szétszóródottak között, és jelen valóvá lett az ő környezetükben élők számára is. Ez a tény Isten igéje hirdetésének lehetőségben való megnövekedésétjelentette akkor, és jelenti ma is, nempedig az ellenkezőjét, ahogyan a jeruzsálemiek gondolták és gyakorolták. Az ő logikájuk szerint az, hogy az ÚR elhagyta az országot - ami egyszerűen nem igaz -, arra adott lehetőséget nekik, hogy azt csináljanak, amit akarnak. Tegyék a maguk dolgát a saját önzésük szerint, a saját önös kényelmükre, s mivel a távollevő Isten nem lát, nem láthat semmit - milyen képtelenül anyagias gondolkozás ez! ellenőrzés nélkül, minden lelkiismeret-furdalas nélkül áthághatják a törvényeket, semmibe vehetik a legelemibb hitbeli-cselekedetbeli életszabályokat. „Azért én sem szánakozom, és nem leszek könyörületes: fejükre olvasom tetteiket", minderre a válasz. Ε sorok olvastán két momentumra kell felfigyelnünk: a) Az ezékieli kor után jónéhány apokaliptikus időszakot élt át az emberiség, benne Isten népe, az egyház. Átélt az egyház úgy, hogy a háborúkat, a katasztrófákat gyakran a „hitetlenek" számlájára írta. S nem ritkán maga volt az ösztönzője (keresztesháborúk) vagy kívánója ezeknek a tragikus eseményeknek, hogy ezekkel büntesse meg a pogányokat, az eretnekeket vagy az istenteleneket. (Hogy kik voltak ezek a pogányok, az eretnekek vagy istentelenek, az egy külön ügy, amit nagyon röviden úgy lehet összefoglalni, hogy az állammal a közelmúltban is egybeolvadt egyház a saját „ellenségeit" sokszor azonosította Isten - különben nem létező, mert ez így csak egy emberi fogalom - „ellenségeivel".) Ezzel szemben áll a látomás isteni kijelentése: az ítélet mindig a „szentélyben", az egyházon kezdődik el, és azért, mert az igazi hitetlenség, az igazi istentelenség is itt kezdődött, itt kezdődik el, „tisztátalanná", tehát: undorítóan hitelképtelenné téve azt. b) Luther sokszor írt, szólt, sőt még énekelt is arról, hogy milyen fontos az egyházban az „igaz tanítás". Szólt, írt és énekelt úgy, hogy sohasem volt „dogmatikus", hanem egyszerűen hitte, vallotta, hogy az igétől való bármiféle eltérés törvénynélküliséghez, felelőtlenséghez vezet. Oda, abba az irányba, amikor nem az Isten szava, az Isten akarata a döntő, hanem az ellenőrizhetetlen emberi szándék, az ellenőrizetlen emberi indulat. Hogy ez hova vezet vagy vezethet, azt már láttuk és magunk is megtapasztalhat77