Vámos József: Ezékiel könyve I. (Budapest, 1989)

Olyan édes volt a számban, mint a méz 2,1-3,3

magyar nyelvben - egy kicsit régiesen, de nagyon szépen és kifejezően - „az ember gyerekének" szoktunk mondani. Jelentéstartalma ezért: szegény, nyomorult, akinek az elődei is kiszolgáltatottak voltak, és utódai is azok lesznek. Szegénységében, gyöngeségében, nyomorúságában önmaga nem állhat meg, jövőjét sem biztosithatja. És mégis, jelentéktelenségében, kiszolgáltatottságában van valami, ami megerősíti, ami felemeli. Az, hogy ez az ember az Isten teremtménye. A Zsoltáros ezt énekli: Ha látom az eget, kezed alkotását, a holdat és a csillagokat, amelyeket ráhelyeztél, micsoda a halandó - mondom -, hogy törődsz vele, és az emberfia, hogy gondod van rá? Kevéssel tetted őt kisebbé Istennél, dicsőséggel és méltósággal koronáztad meg. Úrrá tetted kezed alkotásain, mindent a lába alá vetettél: a juhokat és marhákat mind, még a mezei állatokat is, az ég madarait, a tenger halait, amelyek a tenger ösvényein járnak. Ó URunk, mi Urunk! Mily felséges a te neved az egész földön! (Zsolt 8,4-10) Igen, az ember ilyen nyomorultan fönséges lény, és ilyen emberfia-prófétaként küldi el Isten Ezékielt „Izráel fiaihoz, a lázadó néphez, amely fellázadt ellenem". Elsőnek azért nézzük meg e küldetés lényegét és tartalmát, a) A prófétai szolgálat olyan - a modern diplomácia szóhasználatával élve mint a nagykövet tevékenysége. Azé a személyé, aki nemcsak képviseli a kiküldőjét (az illető állam fejét), hanem annak akaratát, szándékait, a tőle kapott hatalommal, autonóm módon nyilvánítja ki. így a próféta - amikor küldetésben jár Isten „nagykövete" - felruházva isteni hatalommal és jogokkal. A szó, amit elmond, nem az ő szava, a cselekedet, amit végbevisz, nem az ő tette, hanem Istené, aki megbízta ezekkel. Joga van ítéletet hirdetni csakúgy, mint szabadítást jelentő örömhírt. Joga van, mert általa „így szól az én Uram, az ÚR!" (Ez, a próféta 29