Vámos József: Ezékiel könyve I. (Budapest, 1989)

Leírni a leírhatatlant - kimondani a kimondhatatlant 1,4-28

gái) Istennek, mert azt kell leírniuk, továbbadniuk, amit láttak és hallottak s nem a maguk (olykor sekélyes) gondolatait. Mindez pedig - a legtöbbször - a kiválasztottak vagy a közösségük életének egy sorsfordulóján történik azzal az isteni szándékkal, hogy a sorsfordulóból kivezető út, a jó út legyen. Lehetnek és vannak a művészeknek is (de hát, valamiképpen ők is „kiválasztott emberek") látomásaik, amelyek olykor megdöbbentő erejűek. Ki ne idézte volna például Vörösmarty Szózatának nemzethalált sugalló vízióját? Még jőni kell, még jőni fog, Egy jobb kor, mely után Buzgó imádság epedez Százezrek ajakán. Vagy jőni fog, ha jőni kell, A nagyszerű halál, Hol a temetkezés fölött Egy ország vérben áll. S a sírt, hol nemzet sűlyed el, Népek veszik körűi, S az ember millióinak Szemében gyászköny űl. Tudjuk, hogy ez a költői látomás nem lett valósággá, mert népünk, nemzetünk kilábalt a „sírból", viszont azt is érezzük, hogy a költő szavai ma is érvényesen figyelmeztetőek a számunkra. Azonban, mindezt tudva sem állítjuk azt, hogy Vörösmarty szavai „isteni kinyilatkoztatás" érvényűek lennének. Nem állítjuk, nem állíthatjuk, mert ugyan itt is egy, Isten-adta, különleges emberi képességről van szó, de olyanról, amely nem az üdvösségünkre vonatkozik. S így vagyunk sok, más kiváló művészi értékekkel is: igaz emberi életünk részei kell hogy legyenek, szükségünk is van rájuk, de nem értékeljük föl azon szintig, amely a Szentírás mértéke szerint való. Az egyes egyházi közösségekben oly gyakran jelentkező „látókról" (nem is beszélve az egyházon kívüli „halott- és szellemlátókról") pedig az lehet a Biblia egészére alapozott véleményünk, hogy ezek a „látók" nem Isten Lelkének, 23