Prőhle Károly: Lukács evangéliuma. 2. kiad. (Budapest, 1991)

VII. Jézus feltámadása

VII. JÉZUS FELTÁMADÁSA Λ feltámadás teológiája és valósága Az őskeresztyénség hite hangsúlyozottan feltámadáshit. Jézus tanítása volt egyéni és gyülekezeti életük formálója, szenvedése és halála példaképül szolgált nehéz időkben, de a hitükkel nem egy múltban élt személyiség felé fordultak, hanem Jézus Krisztus felé, aki feltámadt és él. Annyira döntő jelentőségűnek tudták ezt, hogy Pál apostol kijelenti: „Ha Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi prédikálásunk, és hiábavaló a ti hitetek is." (lKor 15,14.) Jézus feltámadását nem valami jelképes mítosznak vagy teológiai tételnek képzelték, hanem történeti valóságnak. Ezért minden evangéliumhoz hozzátartozik a feltámadás története, sőt mindegyik evangélium elbeszélésén érezhető, hogy a feltámadás története felé tart, és ott éri el a célját. Ismeretes, hogy az újabbkori bibliakritika az evangéliumoknak éppen ezeket a fejezeteit részesítette legnegatívabb megítélésben. Nemcsak kétségbe vonták történetiségüket, hanem a legendák közé sorolták. Keletkezésüket a korabeli reménységekre hellénista mítoszokra vagy víziókra vezetik vissza. Ebben a rendkívül szétágazó és bonyolult kérdésben néhány alapvető szempont igazít el. Először: Nem találjuk lélektani alapját annak, hogy azok a tanítványok, akik egészen elcsüggedtek Jézus halála miatt, egyszerre víziókat éljenek át arról, hogy Jézus feltámadt és megjelenik nekik. Egyértelmű az Újszövetség híradása arról, hogy ők maguk semmiképpen sem akarták elhinni Jézus feltámadását. Nem a szóbeszéd, hanem a tények súlya alatt kellett félretenniük az ellenkezést. Hinniük kellett, mert Jézust látták. Másodszor: Nem találjuk belső szükségességét annak, hogy kitalálják Jézus feltámadását. Bőven van rá adat, hogy Jézus feltámadását kívülállók nem akarták elhinni, és ebből sok nehézsége származott a keresztyénségnek. Másfelől számos olyan vallást ismerünk, amelynek ala356