Prőhle Károly: Lukács evangéliuma. 2. kiad. (Budapest, 1991)

V. Jézus Jeruzsálemben

dozni az idegen hatalmat, de nem szabad vele semmi közösséget vállalni. Vezető körök viszont érdekeiknek megfelelően igyekeztek lojálisak lenni. Kulcskérdés volt az adófizetés, mert ez az egész népet sújtotta. Az adóbevallásra jelentkezés és az adó megfizetése a császár hatalmának az elismerését jelentette, és gyakran járt zavargásokkal (vő. 2,3!). A kérdés tehát kiélezetten politikai, nemzeti és vallási kérdés volt. Egyúttal a messiásnak is szólt. Tőle várták a nép szabadulását. Igenlő válasza szembeállítaná a néppel, tagadó válasza szembeállítja a római hatósággal, és messiási felkelést robbanthat ki. Jézus úgy válaszol, hogy az adófizetés céljára vert ezüst dénárt kér. Rajta van a császár képe és felirata. „Tiberius császár, az isteni Augustus fia, fenséges." Érvényes és elismert rend volt az, hogy egy uralkodó hatósága addig terjedt, ameddig pénzét érvényesnek tekintették. Ha a császár érméjét forgatják és használják a kérdezők, akkor ezzel máris elismerték fennhatóságát, A pénz használata mutatja, hogy mindennapi életükben és az egész országot behálózó kereskedelmükkel részesei és haszonélvezői a római birodalom közlekedési, gazdasági és jogi rendjének. Következésképpen természetes, hogy meg kell fizetniük a császárnak azt, ami a császáré. Erre a kijelentésre nem lehet egy egész keresztyén államtant felépíteni, de túlságosan keveset sem szabad belőle kiolvasni. Tény az, hogy Jézus nem jelenti ki ezzel a világi hatalom isteni eredetét, de nem is tagadja. Ellenben mégis elvi jelentőségű teológiai értékelését adja az államhatalomnak, amikor hozzáfűzi a második mondatot: „Adjátok meg azt, ami az Istené, az Istennek!" A zsidóság elvi-teológiai ellentétet látott a két követelmény között, mert úgy gondolták, hogy Isten uralma szemben áll a római birodalommal, és ha eljön Isten országa, akkor megszabadít a római iga alól. Jézus kijelenti, hogy a kettő nem áll szemben egymással minden körülmények között. Lehet megadni a császárnak a császárét és Istennek az Istenét teljes jó lelkiismerettel és ellenkezés nélkül. Összeütközés csak abban az esetben lehetséges, ha a császár az Istenét is magának követeli. Ez következett be a császár istenítéséhez fűződő császárkultusz nyomán. De erről akkor még nem volt szó. Jézus tehát azt mondja kortársainak, hogy megtehetik a császár iránti kötelességüket anélkül, hogy ez összeütköznék az Isten szolgálatával, sőt a kettőből együtt adódik 300