Prőhle Károly: Lukács evangéliuma. 2. kiad. (Budapest, 1991)

V. Jézus Jeruzsálemben

utolsó szakaszáról jól látta Jeruzsálemet és a templomot, az Olajfák hegyével átellenben a Sión begyén. Betfagé Jeruzsálem külvárosához tartozott. Itt szoktak megállni a zarándokok, hogy megtisztálkodjanak a templomba vonulásra, mert innen északról közvetlenül lehet elérni a templomot. Lukács emlékeztet arra, hogy Jézus királyról beszélt a kiosztott pénzről szóló példázatában (19.11—27), és most Jézus messiási királyként vonul be Jeruzsálembe. Azonnal kitűnik, hogy ezt hogyan érti. Jézus Betfagéból előre küldi két tanítványát egy szamárcsikóért, bizonyára egy általa ismert helyre. Annak kétszeri hangsúlyozása, hogy az Űrnak szüksége van rá, feltétlen hatalmát húzza alá. A szamárcsikóra pedig azért volt szüksége, hogy bevonulása beszédes jellé váljék mindazok számára, akik ismerik az írást. Míg sok prófécia a Dávid fiának és az Emberfiának dicsőséges uralmáról beszél, és ez élt a nép képzeletében, addig Zakariás próféta arról a messiási királyról szól, aki alázatosan, szamárháton ül, mint Izráel tanítói szokták, és elhozza a békesség országát minden népnek (Zak 9,9k). Erre hívja fel a figyelmet Jézus a bevonulásával. Ö az, aki Isten útjára tanítja népét, és így ad békességet népének. A tanítványok azzal fejezik ki hódolatukat a messiási király előtt, hogy leterítik az útra felső ruháikat. Lukács a pálmaágakat nem említi, annál inkább kiemeli a bevonulás királyi jellegét (2Kir 9,13). Amikor az Olajfák hegyének lejtőjéhez érkeztek, a jeruzsálemi templommal átellenben elkezdték énekelni a templomi zarándokok hálaadó zsoltárait. Ezt most Jézusra alkalmazták: Istent dicsérték, és öröméneket énekeltek az általa történt csodás jelekért. Lukács nem az ünnepi sokaságról, hanem a tanítványok összességéről beszél. Nála a tanítványok köre sokkal szélesebb a tizenkettőnél, sőt a hetvenkettőn is túl megy (6,13; 10,1). A zarándokokat a templom előtt áldáskívánással szokták fogadni (Zs 118,24—27). A tanítványok is áldást mondanak a templom felé tartó Jézusra, de új tartalommal. A messiási királyt ünneplik benne. Lukácsnál az áldás szövege eltér Márktól és Mátétól, és közel kerül ahhoz a dicsérethez, amelyet az angyalok énekeltek Jézus születésekor (2,14). Lukács itt is tudatosan ráhangolja az evangélium befejezését a bevezetésre. Az „eljövendő" Lukácsnál messiási cím, amely talán Keresztelő Jánostól származik (7,19; 13,35). Ezt kiegészítik a 19* 201