Prőhle Károly: Lukács evangéliuma. 2. kiad. (Budapest, 1991)

Bevezetés

tét akarja, és ezért a reménység távlatában teljes erőbevetést követel tanítványaitól a szeretetszolgálat vonalán. Egyszóval: az első egyháztörténész a múltba néz, és jelenéhez szól. Nem mesévé szépített történetekkel, hanem a történeti valóság feltárásával hirdeti kortársainak az evangéliumot Jézus Krisztusról. Hogyan olvassuk Lukács evangéliumát? Erre a kérdésre most már röviden és egyszerűen válaszolhatunk. Az elmondottakból következik, hogy akkor olvassuk és magyarázzuk Lukács evangéliumát helyesen, ha követjük az ő kettős nézőpontját. Egyrészt kutatjuk azt a történeti valóságot, amelyről Lukács evangéliuma szól. Precíz történetkutató munkát igyekezünk végezni. Keresztyén ember ezt nem érezheti feleslegesnek vagy a hitetlenség jelének. Mi hisszük, hogy az ige Jézus Krisztusban valósággal emberré lett, és ez azt is jelenti, hogy belépett az emberiség történetébe. Ha tehát Isten igéjét tisztán és igazán akarjuk hallani, akkor egyebek között történetkutató munkát is kell végeznünk. Másrészt azonban a jelen felé is fordulunk, ahogyan Lukács is a maga korára tekintve írta evangéliumát. Mert hitünk szerint az a Jézus Krisztus, aki közel 2000 éve emberré lett, a mi élő Urunk. Ezért figyelünk mindig arra is, hogy amit Lukács leír róla, az mit mond nekünk ma a mi helyünkről és feladatunkról a világban. 1. LUKACS, A SZERZŐ Az egyházi hagyomány Lukácsról és evangéliumáról Az egyházi hagyományban viszonylag későn jelentkeznek adatok Lukács evangéliumáról. Irenaeus lyoni püspök (t 202) az első, aki a harmadik evangélium szerzőjéről név szerint tesz említést: „Lukács, Pál útitársa azt az evangéliumot foglalta könyvbe, amelyet ez hirdetett." (Eus. V:8,2). Valamivel később a Muratori-féle kánon nagyon rossz nyelvezetű szövegében ezt olvassuk: „Harmadszor az evangélium könyve Lukács szerint: ez a Lukács az orvos. Krisztus mennybemenetele után — amikor Pál őt jogot ismerő emberként maga 9