Pálfy Miklós: Jeremiás próféta könyvének magyarázata. II. 25:15–52:34 (Budapest, 1969)
Jeremiás utolsó jövendölései Egyiptomban 44:1—30
haragja népe ellen és elpusztította tüzével mindazt, ami ennek a tanulni nem akaró gyülekezetnek „kedves" volt: Templomot és a pompás ceremóniákat! A drága papi köntösöket és templomi trombitákat! Oltárokat és aranyozott oszlopokat! Szétfeszítette a szent és profán határát (Jer 7. f. és 26. f.), az istentisztelet és a mindennapi vallásos élet feszültségét. De ha ez így is van, miért akarjátok tovább ingerelni az Istent? Miért akartok meghalni? Miért akarjátok saját veszteteket? Talán már elfelejtettétek, hogy az isteni parancsolatok megszegése, elsősorban az elsőé, idézte elő a katasztrófát (9. v.)? Jellemző példája a „nem okulásnak" a jelenlegi bálványimádás: ez a gyülekezet gyorsan felejtett! Még a legsúlyosabb csapások után is egy pillanat alatt vissza tud esni a legmasszívabb bálványimádásba. Hozzá tartozik persze ehhez a helyzetképhez az is, hogy az Egyiptomba vándoroltak úgy gondolták és hitték, hogy biztonságban vannak: Ilyen messzire nem ér el az ígéret földjéről az Úr keze. Isten haragos arca azonban itt is ellenük fordul: „Ellenetek fordítom orcámat, hogy kárhozatra juttassalak és kiirtsam egész Júdát" (11. v.). Kivétel nélkül mindenki áldozata lesz a háborúnak és éhségnek! A gyülekezet válasza (44:15—19). Arról tanúskodik a gyülekezet válasza, hogy mélyen belesüllyedtek már a pogány világba és alig vesznek tudomást Jeremiás érveiről. Azt ugyan nem vonják kétségbe, hogy a próféta Isten nevében beszél (16. v.), azt azonban egyértelműen és dacosan visszautasítják, hogy rá hallgassanak. Nyíltan megmondják a prófétának, hogy most fognak még csak igazán áldozni az ég királynőjének (vö. 7:18kk). (Az egész kultuszra vonatkozólag lásd az ott elmondottakat!) Meggyőződésüknek történelmi hátteret is adnak. Persze, a történelem tanulságait egész más értelemben és előjellel vonják le, mint Jeremiás. Jó dolguk akkor volt — mondják Jeremiásnak —, amikor a menny királynőjének eleven volt a kultusza Izráelben. És valóban, jó sorsa volt a népnek egy ideig Manassé (695—64) uralkodása alatt, aki pedig ezt az egész kultuszt meghonosította. Viszont nem szakadt vége a nyomorúságnak Jósiás király halála és a megiddói csata óta (609). Ez is mutatja, hogy menynyire különbözőképpen lehet megítélni a múltat és a történelmet. Aki csak a külső jeleket tartja szem előtt és nem figyel a 233-