Pálfy Miklós: Jeremiás próféta könyvének magyarázata. II. 25:15–52:34 (Budapest, 1969)

Vigasztaló jövendölések Északizráelről 30:1—31:40

akár csak egy jól öntözött kertnek. Nem csoda tehát, ha a nép apraja-nagyja örül. Az isteni „áldásnak" ilyen értelmezése megfelel az Ótestámentom gondolkodásának (vö. Jób 42:12k). Az Isten ajándékozta „üdvösséghez" (vö. 14. v.) tartozik a külső jólét is. A külső jólét pedig annak tekintendő, hogy rátekintett népére az ÜR. Ezért illik bele a 14. vers is ebbe a gondolatmenetbe: a hála jeleként bőséges áldozatot mutatnak be a templomban, amelyből a papok is megkapják törvényes részüket. A hazatérés véget vet) Ráhel bánatának (31:15—22). Még a szenvedéssel teli jelenben él a nép és erre emlékezteti Jeremiás az olvasót. A szabadulás még nem következett be, sőt még a sötét jelen árnyai borulnak rá. A próféta tehát újból a fájdalmas jelenbe vezeti olvasóit, most azonban nem a deportáltak nyomorúságáról, hanem az otthoniak fájdalmáról van szó, az északi országról, amely elárvultan vágyódik idegenbe hurcolt fiai után. Az első szakaszban (15—17) Ráhel sirató énekét hallja Isten és a próféta. Ráhel József anyjaként az északizráeliek ősanyja, aki most a fiait siratja (15. v.). Jeremiás tudja, hogy egy anya tud igazán sírni elveszett gyermekei után és meggyászolni őket. Ezért nem Jákobot, az ősatyát szerepelteti drámai leírásában. Feltűnő, hogy Ráhel sirató éneke Rámából hallatszik, holott Mt 2:18 szerint Ráhel sírja Betlehem közelében volt, ahol még ma is mutogatják a turistáknak és régészeknek. Jeremiás azonban jobban tudta ezt, mert Gen 35:16 és lSám 10:2 szerint Ráhel sírja valóban Rámában volt, nem messze (légvonalban 5 km) Jeremiás szülőfalujától, Anatóttól. Hogyan kell akkor értenünk Ráhel sirató énekét és keserves jajgatását? Semmiképpen sem úgy, hogy Ráhel kiszállt volna a sírjából, hogy megsirassa elveszett fiait. Annak idején 722-ben, az északi ország összeomlásakor, siratta meg Ráhel az elhurcoltakat, a József- és Benjámin-törzsek fiait. Most a sírból visszhangzik a panaszdal annak jeleként, hogy közel van a szabadulás ideje. A következő versekben halljuk is már, hogy Isten megvigasztalja az ősanyát: hagyd abba a sírást, visszajönnek fiaid. Sőt meg is jutalmazza Isten fáradozásáért, hogy megszülte és fölnevelte őket: az lesz a jutalma, hogy gyermekei életben maradnak és az ősanya örömére fölnevelkednek (vö. Gen 35:16). Na10* 147