Pálfy Miklós: Jeremiás próféta könyvének magyarázata. I. 1–25:14 (Budapest, 1965)

Jójákím király uralkodása alatt 7—20. f

Mózest és Sámuelt nemcsak nagy imádkozókként említi a próféta (bár erre is gondol), hanem úgy is, mint a nép hőseit. Később Illés foglalta el Sámuel helyét és Mózes mellett Illést emlegetik (Mt 17:3). Ennek a helynek alapján egyesek az ősök továbbélésébe vetett hitet akarják kiolvasni az Ótestámentomból, akik tehát tovább élnének a túlvilágban, pedig a megállapítás lényege egyszerűen ez: Ha ezek a legnagyobbak jelen lennének, akkor sem sikerülne Istent elhatározásában megingatni. Az elküldés Isten színe elől a testi és lelki halált jelenti (vö. Zs 51:13). A 2. versben a „halál" ebben az összefüggésben a pestist jelenti, ahogyan később az Ótestámentom görög fordítása (G) a deber-1 gyakran thanatos-al fordítja és a középkorban a pestist így nevezték: a „nagy halál". Csak akkor fedezzük föl ennek a szakasznak tartalmi mélységét és művészi nagyságát, ha egészében nézzük a 14. fejezetet és a 15. fejezet 1—4 verseit: A szarvastehén és borja, a vigasztalan szolgálólányok, a jajveszékelő gyülekezet a templomban, a tanácstalan papok és próféták, a megcsonkított és eltemetetlen holttestek, a nép könnyező barátja, Jeremiás, a kegyes óriások, Mózes és Sámuel, a felséges és félelmetes Isten — mindmegannyi kép és egymásba fonódó realitás! A gyors megbánás, a hátborzongató sejtelem, világos felismerés, kemény elutasítás — mindmegannyi érzés és hangulat! Gyakran megismétlődött ennek a fejezetnek a nagy alapgondolata a történelemben, hogy az emberi bűn nem riad vissza a másik ember pusztításától és az ilyen katasztrófákat félelmetes fullajtárok előzik meg. De leginkább az indít meg bennünket, hogy hogyan kellett Jeremiásnak saját természete ellenére a szerencsétlenségek prófétájává lennie. Amikor ő beszél és a maga nevében szól, akkor mindig tele van részvéttel (1—6) és szívfájdalommal (17). Amikor Isten beszél vele, vagy Isten nevében prófétál, akkor kemény elutasítás minden szava. Életének legnagyobb feszültsége éppen az volt, hogy ezt a két érzést, ezt a két hangot kellett magában hordoznia : szívének és a gyülekezetére haragvó Istennek a hangját. De éppen ez a feszültség vezette el annak az igazságnak a fölismerésére, hogy az üdvösséget hirdető hamis próféták 165.